Neurobiológia-neuropszichológia gondolatmenetünk alapján –miszerint a tudatélmény a hierarchikusan szervezett agyi modulok dinamikus kölcsönhatásából fakad– persze nyilvánvaló, hogy mivel az agyak mérete az evolúció során folyamatosan növekszik, a bennük kialakuló tudatélmény sem „nulla vagy semmi”, hanem egy skálán helyezkedik el. Egy kutya nyilván gazdagabb tudatélménnyel rendelkezik, mint egy pocok, akinél kevesebb tudatélménnyel egy hal vagy egy csiga rendelkezhet.
Az élmény függ attól milyen felbontással érzékelünk, milyen összetettek a belső modellek és ezáltal hogyan éljük meg azokat. Egy 20 évvel ezelőtti mobiltelefonon készült kamera 90x160 pixeles fényképén annyit lehetett látni, hogy egy embert fényképeztek le. 10 évvel később, egy 900x1600 pixeles képen jól kivehető kiről van szó. Egy mai 5-10-50 Mpixeles képen elolvashatjuk a zsebében lévő cédulára írt szöveget is. De hasonló, egyre részletgazdagabb képeket kaptunk mondjuk a Plútóról. Először évtizedeken át egyetlen halvány fénypont volt, majd a földi mérések és a Hubble képei révén durva foltos felszínné vált, anélkül, hogy valódi „tájról” beszélhettünk volna. A döntő ugrást a 2015-ös New Horizons szonda hozta el, amikor tíz–száz méteres felbontásban aktív gleccsereket, hegységeket és összetett felszíni folyamatokat láttunk meg. A felbontás növekedése itt nem pusztán élesebb képet jelentett, hanem azt, hogy a Plútó egy elméleti objektumból geológiailag aktív világgá vált.
Nehéz elképzelni a törzsfejlődés mely szintjén kezdett el pislákolni az élmény lángja, mely lassan a tudatosság máglyájává vált, de gondolom már egy hangya, még inkább egy méh vagy egy hal rendelkezik olyan élményekkel, hogy jó-rossz, finom-mérgező, hideg-meleg. Ez aztán gazdagodik az élmények vonásaival. Ragozza mindenki a maga elképzelése szerint. Nyilván egy fontos elem a fájdalom megjelenése, mely nem csak az inger erősségét, hanem szubjektív tartalmát is minősíti és ezáltal igen hatékonyan annak elkerülésére trenírozza gazdáját.
A 80as évek elején olvastam egy néhány oldalas novellát (sajnos már nem emlékszem a szerzőre és a címre), melyben egy kutató egy gépet szerkesztett, amivel egy éjjeli lepke agyában keletkezett élményeket tudta kiolvasni. A leírás nyelvezete zseniálisan egyszerű és szemléletesen átélhető volt. A szöveg mely leírta, hogy a lepke végigrepült terráriumán és nekicsapódott az őt vonzó lámpának valahogy így hangzott:
„fény, melegebb, közelebb, akadály, ütés, fáj, de fény, fény”
Ami fontos még, hogy nem csak a tudatállapot összetettsége, hanem egyedisége is fontos. Manapság meglehetősen tudatosnak tartjuk az újszájú ágon az emlősállatok (emberszabásúak, elefántok, cetek) mellett a madarakat (elsősorban a hollóféléket és a papagájokat), valamint az ősszájúak közül a lábasfejűeket (polipok, tintahalak) és fejlettebb rákokat (homár, languszta, tarisznyarák). Civilizáltabb társadalmakban már komoly szabályok vonatkoznak ezen állatok tartására és leölésük módjára. 
Thomas Nagel – „Milyen lehet denevérnek lenni?”
Jakob von Uexküll – „Élőlények környezeti világa”
Donald Griffin – „Hangok és visszhangok”
Peter Godfrey-Smith – „Más elmék”
Ed Yong – „Egy mérhetetlen világ”
Mint az több, ismert és elismert könyv, tanulmány tárgyalta ezek a tudatok alapvetően eltérhetnek a mienktől, hiszen eltérő környezetekben, eltérő evolúciós hatások faragták őket, eltérő érzékszervekkel rendelkező, eltérő szerkezetű testekbe. Ezeket az egyedi érzékelési univerzumokat a német Umwelt szóval illetik. Egy igen jól látó 8 karú polip Umwelt-je biztos egészen más, mint egy tapogatókban bővelkedő homár, visszhangokkal világot építő denevér vagy gyilkos bálna világa. Emberi tudatunkat az határozza meg, hogy elsősorban a látásunkra támaszkodunk, jelentősen kevésbé a hallásunkra vagy a szaglásunkra. Egy kutya teljesen máshogy látja a világot, pontosabban máshogy szagolja, hiszem ez az elsődleges érzékszerve. A fotonok fénysebességgel közlekednek, azaz mi azonnal látjuk pontosan hol, mi történik. De azt már nem mit történt a ház túloldalán 10 perccel azelőtt. 
Egy szaglására támaszkodó állat a levegőben lassan, ide-oda sodródó, de sokáig időző kémiai nyomokat érzékeli. Amikor egy kutyát elviszünk sétálni, az a híreket olvassa, azért szalad fel-alá cikcakkokban, mert elcsípi egy 10 perce arra járt fajtárs vagy préda illatnyomának szalagját és elindul azon, a szagnyom erősödésének irányába. Közben megtudja, hogy aki hagyta, mennyi idős volt, mit evett, az ivari ciklusának milyen szakaszában van és hogy egészséges vagy beteg-e? Egy egér is teljesen máshogy látja, pontosabban bajszolja a világot. A kis rágcsálók elsődleges érzékszerve a testük szélességén túlnyúló bajszuk. Ezzel sötétben is érzékelik környezetüket, de nem csak passzívan, hanem aktívan, bajuszuk ritmikus előre-hátra lengetésével. Érzik üregük falát, az éjszakai erdő talaján kijárt ösvényük határát, de még a levegő rezgéseit is. A környezetet érintő bajuszszálak behajlása a tér dimenzióit, rezgése pedig az érintett felszínek tulajdonságait jelzi. Egy macska megint egy más keveréket használ. Látása jelentősen jobb mit a kutyáké, bajsza pedig, mint rágcsáló prédájáé, segít neki az éjszakai tájékozódásban. És akkor még nem beszéltünk kivételes hallásáról. Egy egyedileg felépülő világhoz, egyedi modellek és egyed tudatosodás is tartozik.
De egy tudat szerkezetét jelentősen meghatározza az is, hogy gazdája milyen közösségi modellben él. Robin Dunbar ismerte fel, hogy minél nagyobb csoportban él egy állat, annál nagyobb a testtömegéhez képest az agya. A társas kapcsolatok, a versengésből fakadó hierarchia betartása és kijátszása komoly agymunkát és szofisztikált világmodellt kíván. De az is befolyásolja az agy méretét, és így valószínűleg a tudat összetettségét, hogy mit eszik az állat. A növényevő-húsevő-mindenevő tengely mentén növekszik az agyméret. Egy növényevőt körülvesz a táplálék, ehhez nem kell sok agy, maximum ahhoz, hogy elszaladjon a ragadozó elől. A ragadozónak meg kell találnia prédáját, előre jeleznie viselkedését és a megfelel pillanatban gyorsan kell reagálnia, ehhez a testmérethez képest nagyobb agy kell. De a legnagyobb arányosított agyméretet a mindenevőknél (disznók, medvék, főemlősök) találjuk. Ez egy összetett szakma. Tudni kell mikor, hol, mit találunk, azt hogyan kell megszerezni, kinyitni. Ez egy biztonságos, de tudást igénylő stratégia, ha kell, váltani lehet egy másik táplálékra, de ehhez állandóan, kíváncsian kutatni és manipulálni kell a környezetet. Itt azért akad néhány kivétel, a növényevő elefántok és a ragadozó fogascetek agya is meglehetősen nagy. De itt az számít, hogy ők összetett társadalmakban élnek. A két hajtóerő, a mindenevőség és az összetett társadalom az ember (és az emberszabásúak) esetében összeadódik és hatalmas agyat eredményez.
Szerző: Gulyás Attila