Még egy tudatállapotot befolyásoló dimenziót érintenünk kell. Ez pedig az idő, az életkor. Csecsemő-, gyermek-, serdülő-, felnőtt- és idős-korról beszélünk. A tagolás nem véletlen, hiszen más történik az egyes életszakaszokban, más feladatokat kell megoldanunk, ugyanarra a feladatra más döntéseket kell hoznunk. Ez így megy az élővilágban, kb. a többsejtűség kialakulása óta, úgy 1.2 milliárd - 700 millió éve. Azóta vannak eltérő korú, életfázisú egyedek. Azelőtt csak sejtek voltak, amik osztódtak, aztán kezdték elölről, nem öregedtek, nem haltak meg, legfeljebb megette őket valaki.
Az evolúció belénk-faragott életkor függően kifejeződő géneket, melyek az adott időszakokban segítenek megoldani problémáinkat. Egy csecsemő-gyermek feladata, hogy megtanuljon táplálkozni, látni, mozogni, fogni, futni, túlélni, tanulni. Ez meglehetősen eltér azoktól a feladatoktól, amit egy felnőtt agynak kell jól csinálnia: legyen mit ennünk, hol laknunk, a gyerekek maradjanak életben, azaz tervezzünk, mérlegeljünk, kételkedjünk, tanítsunk. Idős korunkban pedig azzal segítjük társainkat, hogy emlékszünk arra, réges-régen egy katasztrófa idején mi volt a túléléshez vezető megoldás. Agyunk moduljai az egyes korszakokban más hálózatokat alkotnak és eltérő erősséggel kapcsolódnak össze.
A bökkenő ott van, hogy egyszercsak eljön az a hormonális nyomás, hogy a gyerek agynak el kell kezdenie felnőtt aggyá válni. A rovarok egy ilyen érzékeny átmenetet a mozdulatlan báb-állapot közbeiktatásával vészelik át. A zabálógép-hernyó bebábozódik, teste feloldódik és kialakulnak egy lepke vagy bogár részei, hogy az majd a párkereséshez és peterakáshoz ki tudjon repülni. A gond ott van, hogy egy embergyereknek nem csak a testét, hanem a tudását is át kell alakítania ahhoz, hogy felnőttként helytálljon. Azaz nem gubódzhat be, pl. a szobájába (bár egyre többen ezt csinálják manapság, amitől nem is lesznek belőlük jól működő felnőttek), mert tanulnia kell. Ahogy a kamaszkorban beindulnak a hormonok, ugyanúgy agyunkban is számos gén kapcsol ki meg be.
Ennek az eredménye az, hogy agyunk moduljai és a köztük lévő kapcsolatok elkezdenek megváltozni, hogy más módon dolgozzuk fel a világ ingereit. Strukturális szinten ez többek között a szinaptikus „gyérítésben” (synaptic pruning) és a fehérállományi pályák mielinizációjának fokozódásában jelenik meg. Strukturális MRI-vel mérve a kéreg vastagsága sok területen csökken, miközben a hatékonyabb hosszú távú kapcsolatok erősödnek (agyunk egy zárt tér, térfogata nem változhat, hely kell a fehér állománynak, pont jó, hogy kicsit zsugorodik a szürke). Az átrendeződés funkcionális MRI vizsgálatokban is látszik. Különböző életkorban másképpen kapcsolódnak hálózatokba az agyterületek és máshogy váltják egymást a funkcionális hálózatok. Gyermekkorban a hálózatok inkább lokálisak és kevésbé specializáltak, serdülőkorban pedig nő a nagy léptékű hálózatok közötti szegregáció és integráció. Ez elsőre ellentmondásosnak tűnhet: hogyan lehet egyszerre az, hogy a hálózatok jobban elkülönülnek (szegregáció), miközben az együttműködésük is javul (integráció)? A válasz az, hogy nem ugyanazok a kapcsolatok erősödnek és gyengülnek. A fejlődés során a „zajos”, nem specifikus kapcsolatok egy része eltűnik (szinaptikus metszés), így a hálózatokon belüli együttműködés tisztábbá válik – ez a szegregáció. Ugyanakkor a megmaradó, fontos hosszú távú kapcsolatok (például a homloklebeny és más területek között) megerősödnek és gyorsabbá válnak (mielinizáció), így amikor szükség van rá, a különböző hálózatok hatékonyabban tudnak együtt dolgozni – ez az integráció. Röviden: kevesebb, de jobb minőségű kapcsolat jellemzi a felnőtt agyat.
Kevésbé kaotikussá, véletlenszerűvé válnak a lehetséges funkcionális kapcsolatok, pontosabban és kiszámíthatóbb módon kezdenek el működni és kölcsönhatni a hálózatok, mint gyermekkorban. Pontosabban meghatározottak lesznek a váltások. Például a default mode network (DMN) és a frontoparietális kontroll hálózat (FPCN) közötti elkülönülés és koordináció fokozatosan erősödik (az Én kevésbé szól bele a cselekedeteinkbe). Az agyban a legtöbb szinapszis a gyermekkor végén található, majd a szinapszisszám csökken. Ennek oka az, hogy először kialakul rengeteg lehetséges kölcsönhatás (modellek), majd ezek közül a fontosabbak megerősödnek, megmaradnak. Így tehát van egy jellegzetes késő gyermekkori és egy jellegzetes felnőtt mintázat, ezek között kell átevickélnie a serdülő agynak.
A változásnak két folyománya van. Egyrészt, hogy vannak életkorhoz kapcsolódóan megjelenő és eltűnő betegségek. Sok kisgyermek kinövi epilepsziáját, mert pl. egy gyerekkorban hibás ioncsatorna gén felnőtt változata már jól működik. De gyakran nem gén vált, hanem az adott ioncsatorna-összetétel, kifejeződési arány vagy hálózati környezet alakul át. De sajnos a kamaszkor, fiatal felnőtt kor az, amikor többek között megjelenhet pl. a skizofrénia. Ezt részben azzal hozzák összefüggésbe, hogy a serdülőkori szinaptikus átrendeződés és a dopaminrendszer szabályozásának változásai kritikus időszakot hoznak létre a sérülékenység szempontjából.
A másik, mindannyiunkat érintő folyomány, hogy életünk egy szakaszában, agyunk elkezd felnőtté válni. Mivel jár ez? Miben más a felnőtt agy, mint a gyerek agy? Egy felnőttnek meg kell találni a helyét a világban, a társadalomban. Ki kell alakítanunk elképzelésinket, terveinket, miben legyünk ügyesek. Mivel társadalomban élünk és eljön az ideje, hogy a családot felváltsa a közösség, csatlakozni kell egy csapathoz, egy kollektívához, nézetrendszerhez, akikkel a terveket majd megvalósítjuk. 
Mindkettőnek része az is, hogy megmutassuk képességeinket, bátorságunkat, erőnket. Serdülőkorban különösen felerősödik a társas visszajelzések iránti érzékenység. Képalkotó vizsgálatok szerint a jutalomfeldolgozásban szerepet játszó striátum (különösen a nucleus accumbens) erősebben reagál társas és kockázatos helyzetekben. Aki épp nem kamasz (még nem vagy már nem) próbálja meg magát ebbe a helyzetbe képzelni. Éltünk, mint gyermekek, szüleink vigyáztak ránk, terelgettek, kaptunk enni stb. Most, egyszercsak azt kezdjük érezni, hogy a világ bizonytalan, nekünk kell kitalálni mi legyen és még közben a szüleink bele is szólnak mindenbe, mert olyan rettentően okosnak gondolják magukat. Se nekünk, se nekik nem könnyű.
Sajnos a kamaszkori komoly gondokra még rátesz egy lapáttal, hogy az agy érése a hátsó része felől az első része felé halad. Ugyanis az evolúció során is így fejlődtek a dolgok, először a modalitások moduláris feldolgozása alakult ki (tarkó, halánték, fali, lebeny, amigdala), majd ezután a koponya elején a fejlett asszociatív homloklebeny. Amikor a felnőtté-érés megindul az agyban, a szándékok, hevületek, érzések meglehetősen gyorsan elkezdenek átalakulni, de az ezek féken tartásáért, a mérlegeléséért felelős homloklebeny területek még csak a gyerekcipőt fűzögetik. Ez részben a prefrontális kéreg késői érésével és a frontális–striátális körök fokozatos finomodásával magyarázható. 
Nincs, aki féken tartsa az elharapódzó, szikrákat hányó amigdalát. Pontosabban, a szabályozás nem hiányzik, hanem kevésbé stabil és kontextusfüggő, különösen érzelmileg telített vagy társas helyzetekben. A metamorfózisban szenvedő serdülők óvatosság és körültekintés nélkül akarják megmutatni, hogy mit tudnak, mit mernek és milyen extrém csoporttal azonosítják magukat. Ez összefügg azzal is, hogy a jutalom- és motivációs rendszerek érzékenyebbek, míg a hosszú távú következmények mérlegelése később stabilizálódik. Ezért népszerű a Darwin díjasokat termelő Jackass sorozat a kamaszok körében. Mindenki csak reménykedhet, hogy a homloklebeny még valami nagyobb baj bekövetkezte előtt képes lesz úrrá lenni a helyzeten. Ugyanakkor fontos, hogy ez az időszak nem pusztán „hiba”, hanem adaptív is: a fokozott exploráció, kockázatvállalás és társas orientáció evolúciós szempontból elősegíti az önállósodást és a csoportba illeszkedést.
Szerző: Gulyás Attila