És akkor az emberiség nagy kérdése. Ki vagyok én? Mi az az ÉN? Descartes „Gondolkodom tehát vagyok” kijelentését átfogalmazva: Modulokban működő agyam pillanatról-pillanatra változó mintázatai által kialakított film vagyok. Vagy rövidebben az Én: Egymástól függetlenül működő alrendszerek kommunikációjának átélése.
Az Én, az Éntudat több mint a tudatos élmény. Az én nem a tudat előfeltétele, és nem a tudat, hanem annak egyik lehetséges szerveződési módja, amely erősen jelen van a hétköznapi működésben, de nem szükséges eleme a tudatnak. Tudatos élményünk pillanatról pillanatra változik, külső (képek, hangok, történések) és belső (érzések, gondolatok, feladatok, motivációk) ingerek kerülnek a tudatosságunkat megalapozó GNW-be. Ez egy kavargás, melyben csak az képvisel valamelyes állandóságot, hogy korábban megszilárdult belső reprezentációink aktiválódnak újra és újra. De az énélményben ennél több állandóság van. Agyunk meglehetősen gyakran foglalkozik korábbi emlékeink és aktuális problémáink előhívásával. Ilyenkor aktiválódik az fMRI-vel leggyakrabban azonosított funkcionális hálózat, melyet pont amiatt neveztek el DMN-nek („default mode network”, alapértelmezett hálózatnak), mert az épp magára hagyott agy leggyakrabban ehhez a hálózathoz, működési módhoz tér vissza.
Az Én és az énélmény tárgyalásakor tehát, a fentiek fényében, érdemes rögtön szétválasztani két, gyakran összemosott szintet. Az egyik a tudatos élmény pillanatnyi tartalma: az, ami éppen „a fejünkben van”, és amit a GNW elmélete jól megragad, mint dinamikusan versengő, gyorsan cserélődő reprezentációk ideiglenes globális hozzáférését. A másik viszont az Én élménye, mint viszonylagos állandóság: az a tapasztalat, hogy ezek a változó tartalmak „velem történnek”, hogy egyetlen testhez, egyetlen múltbeli folytonossághoz és egyetlen perspektívához kötődnek. Az Én, ebben az értelemben nem egyszerűen egy tartalom a tudatban, hanem egy szervező keret, egy folytatásos mese, amely időben, testben és élettörténetben integrálja a tudatos élményeket.
A GNW szempontjából a tudatosság eseményszerű: külső ingerek, belső gondolatok, érzelmi állapotok vagy aktuális feladatok váltanak ki globális „gyújtást”, amely során egy reprezentáció széles kérgi hálózatok számára válik hozzáférhetővé. Ez a mechanizmus azonban önmagában nem magyarázza meg, miért nem esik szét az élményvilágunk egymástól független epizódokra. Az Én élményéhez olyan hálózatokra van szükség, amelyek nem a gyors érzékelés-gondolkodás váltásra kihegyezettek, hanem a lassabb, összegző, önmagára hivatkozó feldolgozásra.
Ebben a kontextusban kerül előtérbe a DMN. Ez a hálózat ugye akkor mutat fokozott aktivitást, amikor az egyén nem végez külső feladatra irányuló figyelmet igénylő tevékenységet, hanem „magára van hagyva” emlékezik, tervez, fantáziál, „önéletrajzi rövidfilmeket” futtat. A DMN magterületei közé tartozik a mediális prefrontális kéreg (mPFC), a posterior cinguláris kéreg és precuneus, valamint a laterális parietális kéreg egyes részei (angularis gyrus). Ezek a területek szoros kapcsolatban állnak a hippokampális–mediális temporális struktúrákkal, amelyek az epizodikus emlékezet előhívásában és rekonstrukciójában kulcsszerepet játszanak. Az mPFC különösen erősen kötődik az önreferenciális feldolgozáshoz: itt aktiválódnak azok a reprezentációk, amelyek saját tulajdonságainkra, szándékainkra, értékeinkre vonatkoznak. A posterior cinguláris kéreg és a precuneus ezzel szemben inkább az integrációs funkciókban tűnnek ki: ezek a régiók kapcsolják össze az aktuális mentális állapotot a személyes múlt epizódjaival, és segítenek fenntartani az „én ugyanaz vagyok, mint tegnap” élményét. A DMN tehát nem egyszerűen „üresjárat”, hanem az én-narratíva folyamatos karbantartásának hálózata.
|
És itt dobom be, hogy micsoda személyiségfejlődés romboló hatása van az okosotelefon függőségnek. Ha egy fejlődő agyat, arra treníroznak a szociális média applikációk, hogy az megállás nélkül 2-5 másodperces értelmetlen videókat scrollozzon és like-oljon, nem lesz ideje arra, hogy „unatkozzon”, hogy beinduljon benne a DMN, és ezáltal önmagát fejlessze. Inger vezérelt lesz, mint egy skinneri dobozban a pedálnyomogató patkányt, aki a lámpa felvillanását várja, mert akkor, ha megnyomja a pedált, ételt vagy az örömközpont ingerlését kapja. Az emberi agy fejlődésének lényege, hogy nem inger vezérlet, hanem belső állapot vezérelt. Ha állandóan ingerekkel bombázzuk (ráadásul teljesen haszontalanokkal), akkor inger vezérelt marad és nem lesz képes belülre figyelni, fejlődni. |
Az énélmény azonban nem merül ki az élettörténeti és kognitív aspektusokban. Legalább ilyen fontos a testhez kötöttség, a testhatárok és a testi állapotok folyamatos monitorozása. Ebben egy másik agyi funkcionális hálózat, az SN („salience network”, egy inger feltűnőségét/jelentőségét értékelő hálózat)– különösen az anterior insula és az anterior cinguláris kéreg – játszik központi szerepet.Az insula az interoceptív (a belső megfigyelése) információk elsődleges kérgi központja. Ide futnak be a zsigeri állapotokra, a fájdalomra, a hőmérsékletre és az általános testi komfortérzetre vonatkozó jelek. Ezek az információk adják azt az alapérzést, hogy „itt vagyok ebben a testben”. Az anterior cinguláris kéreg ehhez érzelmeket és cselekvési késztetéseket társít, összekötve a testi állapotokat a viselkedéssel.
Mint később megbeszéljük, az AI tudatosságához vezető egyik nagy akadálynak azt tartom, hogy a testben élés („embodiment”) és a testi igényekből az evolúció által faragott motivációk, egyelőre nincsenek jelen ezekben a rendszerekben. Nincsen testem, nincs mit félteni. A testhatárok érzékelésében és a saját test reprezentációjában további kulcsszerepet játszanak a szomatoszenzoros kéreg, a posterior insula, valamint a temporo-parietális átmenet (TPJ). Az utóbbi különösen érdekes abból a szempontból, hogy sérülései vagy mesterséges ingerlése testképzavarokat, testen kívüli élményeket válthat ki. Ez arra utal, hogy ez a régió kritikus a saját test perspektívájának és a külvilág térbeli reprezentációjának összehangolásában.
Az időbeli integritás –annak élménye, hogy az Én nemcsak térben, hanem időben is folytonos– annak köszönhető, hogy a DMN gyakran meghívja a hippokampuszt (autobiografikus/életrajzi memória) a GNW-be. Az epizodikus emlékezet így nem pusztán múltbeli események tárolása, hanem aktív rekonstrukció, amely során a múlt tapasztalatai folyamatosan újraértelmeződnek az aktuális állapot fényében. 
Ez a rekonstruktív folyamat teszi lehetővé a jövő szimulációját is: ugyanazok a hálózatok aktiválódnak, amikor visszaemlékezünk és amikor előre tervezünk. Az Én így nem állandó entitás, hanem egy időben kiterjedt modell, amely a múltból táplálkozik és a jövő felé orientál.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a hálózatok nem elszigetelten működnek. Az Én élménye éppen abból a dinamikus egyensúlyból születik, amelyben a GNW által közvetített pillanatnyi tudatos tartalmak, a DMN által fenntartott ön-narratíva, valamint a salience (feltűnőség) és szenzomotoros (érző-mzgató) hálózatok testi beágyazottsága folyamatos kölcsönhatásban állnak. Amikor ez az egyensúly felborul – például depresszióban, deperszonalizációban (amikor az ember úgy éli meg, mintha kívülről figyelné önmagát, elveszítené a kapcsolatot saját érzéseivel és testével) vagy egyes pszichiátriai kórképekben –, az Én élménye is torzul: túl merevvé, túl ruminatívvá vagy éppen túl bizonytalanná válik.
Összefoglalva, az eddig használt szemléletmód (szintek, modularitás, hierarchia, visszacsatolás) fényében, nem meglepő módon, az Én élménye nem helyezhető egyetlen „én-központba” az agyban. Inkább egy több hálózatra kiterjedő, sok szinten szerveződő folyamat, amelyben a tudatos élmény gyors váltakozása fölött egy lassabb, összekapcsoló rendszer biztosítja a személyes állandóságot. Ez az állandóság nem abszolút, nem állandó, hanem folyamatosan újraszervezett.
Ha a mai Énünket szembesítenénk 10 évvel ezelőtti Énünkkel, lehet nem ismernénk magunkra, meglehetősen meglepődnénk, esetleg vitába szállnánk magunkkal. Ami nem lenne baj, az Én önmagával való vitatkozása normális és szükséges a helyes gondolkodáshoz. Lásd az esetet amikor az utcán sétálva elmész a cukrászda előtt és meglátsz egy kívánatos Őrség aranya tortát. Agyad, moduljaid, Éned egyik része azt mondja: „Hú de finom, együk meg!”, egy másik modulod, Éned másik része brutálisan óvatosságra int: „De hát kövér vagy mint egy disznó, nem kellene megenni!”. Aztán elkezdődik egy mentális birkózás, aminek általában az állatibb, „együk meg a tortát” frakciója győz. Ez a törékeny, mégis meglepően stabil konstrukció az, amit a hétköznapi tapasztalat szintjén Énnek nevezünk. És mint az előző bejegyzésekben láttuk ez az összetettségből fakadó törékenység vezet megváltozott egészséges vagy patológiás Én és tudatállapotokhoz. Van, aki például saját magával száll vitába, Énje hasadt, több eltérő személyiségből is állhat.
Szerző: Gulyás Attila