Az ÉN boncolása végén elkerülhetetlen, hogy az agykutatás és tudat filozófia legnehezebb kérdését – David Chalmers után: „The hard problem of consciousness”-t, A tudat nehéz problémáját is megemlítsük. Honnan jön a belső élmény, az ÉN élménye a világ dolgainak színes-szagos érzékelése? Miért nem csak egy automata zombiként cselekszünk belső világ és érzelmek nélkül? elméletileg úgy is lehetne.
A filozófusok ezen belső érzések élményét „kváliáknak” nevezik. Ilye a piros pirosa, az orgona illata, a fájdalom hasogatása. Az evolúciós megközelítés jól meg tudja indokolni, hogy miért érdemes egy agynak egy integrált, tudatosságot alkotó rendszert kialakítania. Ez biztosítja, hogy számos szempontot figyelembe véve hatékonyan döntsön. Még azt is meg tudja magyarázni miért kell ennek egy belső élményt kiváltania. Nyilván így jobban integrálódik a rendszerbe az aktuális helyzet. De a nehéz kérdést –Hogyan alakulnak ki a kváliák? Miért piros a piros? Az én pirosom ugyanolyan-e, mint a tiéd?– nem tudja megmagyarázni. Amikor valakivel beszélgetek csak sejtem, hogy nem egy belső érzés nélküli zombi, hanem hozzám hasonló érző ember. De erre nincsen bizonyítékom. Bármely kérdésre, melyet egy belső élményről teszek fel, egy Zombi is tudna választ színlelni. Azaz nem tudom eldönteni a partner belső élményének igazságát. Ugyanígy van ezzel a tudomány is. Nem tud olyan kérdést feltenni, amivel a szubjektív érzés azonossága ellenőrizhető.
Ha pedig nem lehet eldöntendő kérdést feltenni, akkor tudományosan nem kezelhető a probléma. Ezért a tudomány ezzel a kérdéssel nem is foglalkozik. Hasonlóan, ahogy Isten létével sem foglalkozik, hiszen létezésének bizonyítására nem tud kísérletet tervezni. Annyit tud mondani, hogy jelen ismereteink szerint Isten léte nagyon-nagyon valószínűtlen. Ugyanezt tudom én is mondani arra, hogy nagyon-nagyon valószínű, hogy beszélgető partnerem nem Zombi, hanem egy belső élménnyel rendelkező tudatos lény, hiszen nagyon hasonlít hozzám és nekem van tapasztalatom a saját élményeimről.
Sokan arra a kérdésre, hogyan alakulnak ki a kváliák –a belső élmény– azt válaszolják, hogy ez is egy emergens jelenség. Ha kellően bonyolultak a hálózatok és metahálózatok, a bennük kialakuló mintázatok létrehozzák a kváliákkal rendelkező belső élményt. Arra, hogy ezek nem természeti „állandók”, hanem agyunk mintázataiból fakadó egyedi élmények van néhány kísérletes érv. Az érzéki tapasztalatok természetéről szóló vitákban a kváliákat gyakran úgy kezelik, mintha azok a fizikai világ „adott” tulajdonságai lennének: mintha a vörösség, a hangmagasság vagy az érintés minősége közvetlenül a külvilág sajátosságaiból következne.
A szenzoros szubsztitúció (helyettesítés) és augmentáció (kiterjesztés) kísérletei azonban erős érvet szolgáltatnak az ellenkező álláspont mellett. Ezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy a belső érzések nem a receptorok fizikai természetéből fakadnak, hanem abból, ahogyan az agy hálózatai az információt feldolgozzák és integrálják. 
Jó példa erre az úgynevezett mágneses iránytű-öv, amely egy digitális iránytű jelét a derék megfelelő pontjának rezgéses ingerlésére fordítja le. A készülék mindig azon az oldalon rezeg, amelyik az északi irány felé esik. A felhasználók kezdetben pusztán rezgést éreznek a bőrükön. Néhány hét folyamatos viselés után azonban a beszámolók szerint az élmény minősége átalakul: a rezgés háttérbe szorul, és helyette egy állandó „térbeli irányérzet” jelenik meg. A jelet, nem mint bőringert élik meg, hanem mint a földmágnesestér tér közvetlen érzetét, érzik merre van észak. Ez arra utal, hogy az agy képes egy új információcsatornát olyan módon integrálni, hogy az új, sajátos fenomenológiai minőséget, kváliát hozzon létre. Hasonló jelenséget figyeltek meg az érző információk helyettesítését célzó klasszikus kísérleteiben is. Paul Bach-y-Rita taktilis látásrendszerében egy kamera képe elektromos ingerlés mintázat formájában jelent meg a bőrön. A vak alanyok kezdetben pontszerű bizsergéseket éreztek, később azonban arról számoltak be, hogy tárgyakat „látnak” a térben. Az inger fizikailag továbbra is a bőrön jelent meg, de az élmény minősége vizuálissá vált. Ugyanez a jelenség ismétlődik más rendszerekben is, például amikor kameraképet hangmintázattá alakító eszközök látássérült használói idővel nem hangokat hallanak, hanem térbeli formákat és mozgást érzékelnek.
Ezek a megfigyelések nehezen egyeztethetők össze azzal a feltevéssel, hogy a kváliák közvetlenül az érzékszervek fizikai tulajdonságaiból következnek. Ha ez így lenne, akkor a bőr elektromos ingerlése mindig érintés élmény maradna, a hang pedig mindig hallás minőséget hordozna. A kísérletek azonban azt mutatják, hogy az élmény minősége attól függ, hogy az adott információ milyen módon épül be az agy érzékelő és elemző hálózataiba. Amikor az új jel stabil kapcsolatba kerül a térbeli reprezentációkkal, a mozgásszabályozással és a prediktív feldolgozással, akkor új érzeti minőség jelenhet meg. Ez az értelmezés jól illeszkedik ahhoz a felfogáshoz, amely szerint a kváliák emergens tulajdonságok. Ebben a nézetben az érzet élmény nem egyetlen neuron vagy receptor működéséből fakad, hanem a nagyléptékű idegi hálózatok dinamikus mintázataiból. A különböző agyi rendszerek — például a parietális (falilebenyi) térképző hálózatok, a szenzomotoros hurkok és a prediktív integrációs mechanizmusok — kölcsönhatása hozza létre azt a magasabb kérgi területeken kialakuló aktivitási mintázatot, amelyet a tudatos élmény minőségeként élünk meg.
Az érzék kiterjesztés kísérletek ezért különösen fontosak a kváliák természetéről szóló vitában. Azt mutatják, hogy az érzetélmények, kváliák készlete nem rögzített, hanem az idegrendszer szerveződésének és tanulási folyamatai¬nak függvénye. Ha egy új információforrás stabilan integrálódik az érzékelő hálózatok működésébe, akkor új érzeti minőség jelenhet meg. Ez erős kjsérleti támaszt nyújt annak az elképzelésnek, hogy a kváliák nem a természet elemi tulajdonságai, hanem az agy összetett hálózati működésének emergens következményei. Erősen utal ez arra is, hogy mivel agyunk fejlődése során egyedileg tanuljuk meg reprezentálni, leképezni a világot, a leképzéseink és ezért kváliáink is egyediek. Neked is van pirosod, nekem is van pirosom, de azt valószínűleg teljesen máshogy éljük meg. A konszenzus a pirosban pedig a nyelvi, társadalmi interakciók eredménye. Bár ugye a színvakok vagy színtévesztők nehezen veszik át ezeket a konvenciókat, hiszen nincsenek hozzájuk fogódzóik. Sőt még az egészséges színlátású emberek között sincs egyezés a finom színárnyalatok elkülönítésének képességében.
A téma lezárásához tartozik még egy kérdés: Hogy akkor a bonyolult belső reprezentációval rendelkező mesterséges rendszereknek (számítógép, nagy nyelvi modellek) is kell legyen belső élménye? Ez ugyanúgy, mint az ember esetében, a hasonló kísérleti problémák miatt nem megválaszolható. Az AI és a tudat viszonyát később még tárgyalom, legyen itt annyi előrevetve, hogy egyelőre, nem tartom valószínűnek. Ugyanis az emberi elme esetében nagyon fontos, hogy egy hosszú természetbe és társadalomba ágyazott evolúció formálta. Mindig fontosak voltak azok az ingerek, amelyek alapvetően meghatározták túlélésünket. Egy nyelvi modellnek még nincs ilyen megszorítása. Ha mesterséges rendszereink minden szempontból hasonlóak lesznek a mi agyunk felépítéséhez nem látok érvet az ellen, hogy ez bekövetkezzen. Nem lehetünk karbon soviniszták, szilíciumból épült ugyanolyan szerkezetű és hasonló elvárásoknak megfelelő hálózatok, szerintem ugyanazt nyújtják majd. Mindettől függetlenül, nyugodtan mondhatjuk már most is intelligensnek őket. Az intelligencia nem feltételezi a tudatot és a tudatos lények sem feltétlenül nagyon intelligensek (bár azért egyszerű elmék már valamennyire intelligensek kell legyenek).
Szerző: Gulyás Attila