Ez többekben azt a félelmet ébresztette, hogy a mi egészen kicsire vágott koronájú, értékes fajtájú mandulafánk bizony el fog fagyni. Mert ahogy eddig se, most se hagyta magát az utóbbi hetek meteorológiai jelentéseinek időnkénti rémhíreitől félrevezettetni. Már január végén aggódni kezdhettem, hogy napokon belül kivirágzik,  és az éves mandulatermésnek még a reménye is odalesz. De bele kell nyugodnunk, a mandulafák már csak ilyenek. Bátrak és merészek, és bár a globális felmelegedés sajnos tény, ezelőtt 500 évvel is hóban állt Janus Pannonius virágzó mandulafája. 

Február 16-án már csak két napot adtam a virágzásig, de aztán Zsuzsanna napja esővel és hűvös idővel jött, így egészen péntek, azaz február 23. reggelig egyetlen virág nem nyílt ki. Délután azonban már csak sorsolni lehetett volna, melyik virág volt idén az első. (Napra ezt a korai mandulavirágzási dátumot jegyezték fel 2016-ban egy Bakonyhoz közeli helyen is.)

Két napja már a parkoló végéből virágzó öreg fánk képe fogadott mindenkit, bár az első érkezők a kapun belül rügyeket és virágokat sajnos a betonon is láthattak egy szürkevarjú érthetetlen ellenszenve miatt, dühét azóta csillapíthatta, mert már a fa melletti tető mohás földjének leszórásával is alábbhagyott. 

A mandulafa azóta is szépül és virul, és reméljük idén sem fagy el, a hidegebbnek mondott márciusban sem. 

Ne menjünk el mellette vakon, örüljünk neki, hogy jelenléte most megszépíti  a kietlen hátsó udvart, és gondoljunk rá majd nyáron is, amikor esetleg locsolni kell azt a kevéske földet, ami körülötte van.