Otthon idegenben

Snezana Raus Balind immár öt éve dolgozik nálunk. Azt, dolgozik, szó szerint kell érteni, és abban, kiválóan végzi munkáját, bizonyosak lehetünk. Miért? Mert egyetlen jó kutatócsoport sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olyan posztdoktort foglalkoztasson hosszú időn át, aki nem felel meg az elvárásoknak. És ha elfogadjuk, hogy egy csoportban a munka színvonalát közleményeik jelzik, Makara Judit csoportjában, ahol rendszeresen jelennek meg Nature Communications és Neuron cikkek, ezek az elvárások meglehetősen magas szintűek kell legyenek.

Snezana családostul, férjével, kislányával érkezett Budapestre.

- Családostul országot váltani igen nagy vállalkozás. Honnan jöttetek, és miért szántátok rá magatokat?

- Szerbiából érkeztünk Magyarországra.
Doktori disszertációm befejezése után új, modern technikákat szerettem volna megtanulni, de abban a pillanatban erre ott, ahol dolgoztam, nem volt lehetőség. Több, számomra érdekes posztdoktori állásajánlatot találtam, néhányat a KOKI-ból is. Mivel tudtam, hogy magas színvonalú kutatásaik miatt a magyarországi idegtudósok mindenütt elismertek, a Makara Judit által meghirdetett állásra jelentkeztem.
Ahhoz, hogy Budapestre jöjjünk, az is hozzásegített, hogy más területen dolgozó férjem is állást akart változtatni, és talált is néhány érdekes állásajánlatot itt, Budapesten. Így úgy döntöttünk, ideköltözünk.

- Voltál már azelőtt is Budapesten?

- Nem még sohasem. Az első itt töltött napokból leginkább csak arra emlékszem, milyen rohanásban kellett megszerezni a tartózkodási engedélyhez és egyéb hivatalos engedélyekhez szükséges papírokat. Mint minden új kezdet, ez megterhelő volt. A legnagyobb probléma pedig az volt, hogy egyes irodákban magyar nyelvtudásra lett volna szükségem, amivel természetesen nem rendelkeztem. Szerencsére kaptam segítséget a laboratóriumból, különben a dolgok sokkal nehezebben mentek volna. Hétvégenként aztán a lányommal és férjemmel nekiindultunk felfedezni a várost.

- A laborban milyen új technikát kezdtél el tanulni?

- Egy fontos és sokoldalú elektrofiziológia módszert, a sejtek ioncsatornáinak viselkedését különböző állapotokban vizsgálni képes, angolul patch-clamp-nek nevezett technikát. Az első lépés, amit meg kellett tanulnom, a mérésre alkalmas agyszeletek metszése volt. A laboratóriumi kollégák türelmesek és támogatóak voltak, mindig kérhettem tőlük segítséget. Ez volt a kezdet, a többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem!

- A labor támogató légkörében tehát jól érzed magad. És az intézeten kívül?

- Azárt jöttem ide, mert érdekes témákon szerettem volna dolgozni, modern technikákat tanulni és alkalmazni, tudósként pedig fejlődni. A KOKI-ban végzett munka ezeket az elvárásaimat mind teljesítette. De be kell vallanom, arról bizony nem sokat tudok, hogyan működnek a dolgok az Intézeten kívül. Nem úgy érzem a mindennapokat, mint aki itt született. Csak a mindennapi életünkre összpontosítok: a laboratóriumi munkára és a családomra.

- Ebben az esetben még nagyobb szerepe van annak, hogy érzed magad az intézetben!

- Szeretek itt dolgozni, megosztani a napokat kedves kollégáimmal a laborban vagy a szobánkban, és azokkal a csoportokkal is, akikkel kapcsolatban vagyunk. Örömmel mondhatom, hogy bármikor, bárkitől kértem segítséget, mindig megkaptam. Úgy érzem, az emberek őszintén szeretnének segíteni, amikor kérem, és ezt nagyra értékelem.

- Az intézet PhD hallgatói nem régen alakították meg saját kis szervezetüket, a Connectome-ot, külön előadásokkal és programokkal. Mi a véleményed erről? Felmerült már valaha hasonló ötlet itt dolgozó vendégkutatóink között is?

- Erről nem tudok, de a „Connectome”-ot nagyszerű ötletnek tartom, és örülök, hogy rendszeresen találkoznak és sok tagjuk van. Az általuk szervezett alkalmak lehetőséget nyújtanak arra is, hogy jobban megismerjék a többi csoport tevékenységét, ezen kívül elősegítheti a lehetséges együttműködések kialakítását is. Tetszik, hogy a külföldi és itteni doktoranduszokban igény van arra, hogy közösséggé váljanak, ahol tapasztalatokat és ötleteket oszthatnak meg.

- Az intézetbeli tapasztalataid tehát eddig kedvezőnek mondhatók. És milyen terveid-terveitek vannak a munkán kívül?

- Eddig valóban elégedett vagyok itteni életünkkel. Sajnos még mindig nem utaztunk túl sokat Magyarországon, de az a tervünk, a COVID utáni időszakban ezen változtatunk.

- És a távolabbi jövő?

- Mint család, nem tervezzük a távoli jövőt. Úgy gondoltuk, mindaddig itt maradunk, amíg a dolgok jól működnek számunkra. Amíg én is, férjem is örömmel végezzük munkánkat, és lányunk jó oktatást kap.
Ami viszont komoly tervem, hogy (ismét) jelentkezek nyelvtanfolyamra, és végre elkezdek magyarul beszélni.

- Ez igazán nagyszerű terv!
Végül hadd kérdezzek olyasmit, ami nem csak téged érinthet. Mivel tudna segíteni az intézet, hogy a messziről jöttek minél hamarabb és minél könnyebben találják meg nálunk helyüket?

- Két dologban lenne fontos és jó a segítség.
Az egyik a tartózkodási engedély megszerzésével kapcsolatos. Az ezzel járó huzavonát el lehetne kerülni, ha a KOKI mint intézmény képviselné a külföldi kollégákat azoknál a magyar hivataloknál, ahová emiatt fordulni kell. Tudom, hogy ilyesmi lehetséges, és több multinacionális vállalatnál is működik. Nem csak felgyorsítja az eljárás menetét, de megkímélheti az embereket a stressztől, és segíthet elkerülni a bürokráciával való találkozás első, néha bizony kellemetlen benyomásait.
A második egy nyelvtanfolyam megszervezése lenne. Gyakorlatilag minden külföldi kolléga megtanulna magyarul, de nehéz olyan iskolákat találni, ahol meg tudunk felelni a felajánlott tanulási ütemtervnek. Abban azonban biztos vagyok, hogy az intézetben találhatnánk olyan megoldást, aminek mindenki örülne.