Miért emlékeznek az öregek a gyerekkori emlékeikre jobban, mint a közelmúltra?
Erre a kérdésre van egy klasszikus többé kevésbe elfogadott válasz, de számos most olvasott evolúcióbiológiai könyv alapján, létezhet egy másik, nem-klasszikus, a tudomány által még nem rigorózusan megvizsgált lehetőség is.
A klasszikus válasz szerint, ahogy öregszünk egyre több genetikai hiba (mutáció), anyagcsere probléma és szervkárosodás halmozódik fel szervezetünkben (kb. mint ahogy egy autó öregszik). Ennek eredményeként agyunk működése is lassul, akadozik. A hatékony agyműködéshez szükséges, hogy az agyterületek nagyon pontos időzítésben kapcsolódjanak egymáshoz, különben az információ nem jut el egyik helyről a másikra, vagy ha el is jut nem tárolódik el.
Korábban már írtunk arról (1, 2), hogy amikor tanulunk és emlékezünk, akkor a különböző típusú feladatok (tények, mozdulatok, élmények) agyunk különböző részeiben tárolódnak és hívódnak elő.
A memóriának ráadásul vannak rövid, közép és hosszútávú rekeszei is (mint ahogy egy számítógép processzorhoz is tartozik többféle méretű és sebességű cache memória, RAM és SSD HD). Amikor valami történik, vagy feladatot akarunk megoldani, akkor rövidtávú memóriánkba tesszük a szükséges elemeket (mint a regiszterek a CPUnál), hogy ezekkel tudjunk dolgozni, emlékezzünk rájuk. Ez csak néhány tíz másodpercig tart, és ha a későbbiekben fontos lehet, átkerül a középtávú memóriába (órák, napok). A memórianyom, ha továbbra is fontos, vagy újra előfordul (ezzel jelezve, hogy fontos), átkerülhet (alvás során) a hosszútávú memóriába. Ezek a memóriarekeszek az agy különböző területein találhatók. A rövidtávú vagy munkamemória a prefrontális kéregben (homloklebeny) található, a középtávú memória legjobb tudomásunk szerint a hippokampuszhoz köthető, és ez a terület irányítja azt is, hogy alvás során a fontos dolgok a hosszútávú memóriÁKba kerüljenek. Azért többes szám, mert a hosszútávú memóriák az egyes típusú feladatokat feldolgozó agyterületeken tárolódnak, elosztva.
És akkor most érünk az idősekhez. Ami egyszer rögzült a hosszútávú memóriában, az viszonylag masszívan és tartósan megmarad a serkentő sejtek közötti szinapszisok erősségében. Csak komolyabb agykárosodás tudja törölni őket (Alzheimer-kór, epilepszia, alkoholizmus). Viszont a rövidtávú memória a sejtek nagyon finoman összehangolt működési aktivitását igényli, mely idős korban már akadozhat. Tehát az első probléma az az, hogy nem alakul ki rövidtávú memória (Hova tettem a szemüvegemet? Mit is mondtál kisfiam?) és így sok dolog már be se kerül a középtávú memóriába. 
De még ha bekerül is, a középtávú memória kialakításáért és az emlékek tárolásáért felelős hippokampusz, egyedi szerkezete miatt (nagyon sok a visszacsatolt serkentés) az emberi agy egyik legsérülékenyebb része (gyakori epilepszia fókusz, az Alzheimer-kór tünetei is itt látszanak először, depresszióban zsugorodik). Azaz idős korban a hippokampusz már rozogán működik és nem dolgozza át a frissen megszerzett élményeket a hosszútávú memóriába. Ez megmagyarázza, miért is nem tanulnak az idősek új dolgokat. Ugye idevág a híres HM nevű beteg esete, akinek epilepszia miatt eltávolították mindkét oldali hippokampuszát. A műtét napjától kezdve semmi újat nem tudott megtanulni, csak a régi dolgokra emlékezett. Minden vicc új volt neki.
Az már egy másik kérdés, miért emlékeznek az idősek gyermekkorukra jobban, mint felnőttkorukra. Erre most hirtelen tudományos alaposságú vizsgálatot nem tudnék felhozni, de arról lehet szó, hogy memóriánk véges, amikor újat tanulunk, akkor memóriánkból kiesnek kevésbé használt dolgok, memóriánk újrarendeződik. Valami olyasmi lehet, hogy a gyerekkorunkban tanult dolgok annyira alapok (hiszen egy megtöltendő agyat tudtak megtölteni), hogy nagyon mélyén vannak a memóriának és nem érinti őket ez az átrendeződés.
No és ez az a pont, ahol előállnék egy új lehetőséggel. A minap írtam is Nick Lane biokémikus magyarul is megjelent könyvéről, melyben felvetette azt a gondolatot, hogy a Halál, szervezetünk pusztulása nem egy passzív folyamat, hanem az evolúció aktív terméke. Gondoljunk bele, ha őseink örökké élnének nekünk már nem lenne hely a Földön. Azt állítja, hogy szervezetünkben, miután az energiát gyűjtött és kifejlődött, génjeink átkapcsolnak és elkezdik leépíteni a felhalmozott tartalékokat, hogy azt utódaink létrehozására és nevelésére tudjuk fordítani (és mellesleg halálunkkal helyet adjunk nekik). Lásd a napok alatt testét ikrává alakító lazac esetét. Azaz a Halál egy aktív folyamat, nem a hibák halmozódása.
Az jutott a minap az eszembe, hogy lehet az sem hibák felhalmozódása, hanem egy aktív folyamat eredménye, hogy az idősek a régi dolgokra emlékeznek. És a tényekkel bizonyított „Nagyszülő elméletek” ezt jól támogatják. Először is van a „Nagymama elmélet”.
De mi is ez? Nagyon kevés olyan faj van amelyik nem szaporodóképes élete végéig. Kivételt csak az ember és néhány ragadozó fogascet faj képez. A nők és a fogascet nőstények az egyetlenek az élővilágban, ahol egy bizonyos korban megáll a petesejtek termelése, beindul a menopauza (klimax, változó kor), de utána az egyedek még évtizedekig élnek. Ennek látszólag nincs értelme evolúcióbiológiailag, ahol az a cél, hogy minél több utódod legyen. Viszont mi emberek és a ragadozó fogascetek összetett családokban élünk és utódaink hosszas gondozást igényelnek, mire önálló életre képesek. Egy 50 év feletti nőnek vagy egy idősödő cet nősténynek már megterhelő, és ezért rizikós kihordani és megszülni egy utódot, majd azt 10-18 év alatt felnevelni. Viszont, ha segít gyerekeinek felnevelni az Ő utódaikat, ezzel saját leszármazottjainak számát is növeli. Mindenki, akinek gyerekei vannak tudja milyen jól jön amikor a Nagyi elviszi sétálni a gyereket, vagy jól megtömi rántott hússal. Amíg a csemeték a nagyival vannak a szülők egy kis lélegzetet kapnak és megjön a kedvük további unokák előállításához 😊.
No de a nagypapákat se hagyjuk ki a dologból!!! Néprajzosok és etológusok előálltak azzal az elmélettel, hogy a bonyolult társas kapcsolatban élő élőlények (ember, elefánt, csimpánz) azért vigyáznak az öregekre, mert azok olyan dolgokat tudnak, amik fontosak lehetnek a csapat túlélése szempontjából. Itt ugye legfontosabbak a ritkán bekövetkező természeti katasztrófák. 
A kemény környezeti körülmények között élő népeknél, mint például az Ausztrália száraz félsivatagaiban élő Aborigineknél, vagy az óceániai szigetvilág szigeteket kopárrá tevő hurrikánjai között élő Polinézeknél, fontos volt az a tudás, hogy amikor kő-kövön nem maradt és minden kiszáradt, akkor mit lehet enni. „Szaladj fiam kérdezd meg a nagypapát mit evett akkor amikor gyerekkorában kiszáradt a sivatag!”-hangozhat el a fáradt kérdés ilyenkor. És ha az öreg tudta mit kell csinálni, a közösség fentmaradt! De az elefántoknál is a mátriárka, a legöregebb nőstény vezeti a csapatot a vízgödörhöz, amikor már minden más folyó és tócsa kiszáradt.
Persze a valóságban mindkét nagyszülő hozzájárul mindkét feladathoz, az utódok táplálásához, neveléséhez (a tudás átadása az unokáknak) és a csoport túléléshez kritikus helyzetekben (tudás átadása a közösségnek), nem csak a Nagymama és Nagypapa elmélet szerepeihez.
De térjünk vissza az agyhoz és a régi emlékekhez. Fentebb írtam, hogy amikor valami újat tanulunk, akkor a régi emlékeink átrendeződnek, bizonyos részük kiesik. Mindezek alapján teljesen valószerű, hogy legyen evolúciós haszna annak, hogy az idős emberek ne tudjanak új dolgokat tanulni, mert ez megvédi régi tudásukat. Márpedig, ha van rá evolúciós nyomás, akkor előbb utóbb kialakulnak azok a gének, amik ezt biztosítják. 
Nem kell messzire menni. Az a tény ismert, hogy rágcsálók elsődleges érző agykérgében fiatalkorban más NMDA receptorokat fejeznek ki az idegsejtek, mint idős korban. Ezek a fiatalkori NMDA receptorok (az NMDA receptorok szerepéről a tanulásban lásd korábbi bejegyzésünket) sokkal plasztikusabbá teszik a hálózatot, az öregkoriak „konzervatívabbak”. De hát látni ugye egészen fiatal korban kell hogy megtanuljunk, később az jó ha már nem változik. A magasabb rendű, asszociációs agykérgekben, amik egész életük során tanulnak a fiatal kori NMDA receptor forma rágcsálókban felnőttkorban is megmarad. Viszont! Egy 2020as cikk az emberi asszociációs funkciójú halántéklebenyben is kimutatja az NMDA receptor típusok változását felnőttkorban. Az ábrákat nézegetve úgy tűnt 40-50 éves korban van egy nagyobb ugrás az NMDA receptorok típusának arányában. Ekkor merevedhet be gondolkodásunk?
Köszönöm a kérdést és várom a többit kérdést a Twitter @SzurkeallomanyB, Instagram @szurkeallomany, Facebook @SzurkeAllomanyBlog csatornákon, vagy a szurkeallomany@koki.hu címre.
Szerző: Gulyás Attila