Az amigdala – Az érzelmek: mitől-kitől tartsunk és mitől-kitől ne II

Személyes példa arról milyen erős ez. A laborban egyik napról azt tapasztaltuk, hogyha leülünk a mikroszkóp elé és belenézünk, akkor szikra csap az orrunkba, megüt minket a sztatikus elektromosság. Ettől elrántjuk a fejünket és még az orrnyergünket is jól beleütjük a szemlencsébe. Hamar megtanultuk, hogy mielőtt a mikroszkópba nézünk tegyük rá kezünket annak fém keretére, hogy kisüssük a felhalmozódott töltéseket. Egy idő után rájöttünk, hogy a takarítónő új típusú tisztítószert használt felmosáshoz, és ettől a műanyag padló nem vezette el a járáskor felhalmozódott töltéseket. Az orrunk hegyén keresztül távozott, amikor a mikroszkópba néztünk. Ezután még orrnyergünket is beütöttük. Mind a kettő fájdalmas, azaz aktiválja az amigdalát, az jelet küld a szeptumon keresztül a hippokampuszba, hogy figyelj ide! valami kellemetlen történt! mondd meg mi volt a kontextus! A hippokampusz megmondta, hogy épp a mikroszkóphoz ültünk le. Ezek után mindketten tanultak. A hippokampusz megcímkézte, hogy ez egy fontos helyzet és eltárolta a részleteit, az amigdala pedig ehhez a helyzethez hozzácsatolta az orrbacsapást. Ez a félelmi kondícionálás hihetetlenül hatékony. Kísérleti állatokban egyetlen esemény után hosszan tartó emléke maradt annak, hogy pl. ide nem megyünk, ilyet nem csinálunk. Barátom kutyája egyszer lepisilt egy utcai lámpát, ami nagyon megrázta, hiszen a sós vizelet jó vezető. Attól fogva a jószág élete hátralevő részéig nem volt hajlandó 5 méternél közelebb menni egy lámpához. Bennünk is megmaradt a „tanítás”, a tisztítószer lecserélése megszüntette a szikrákat, de bár több évtized tellt el az eset óta, én még most is mindig megérintem a mikroszkópot mielőtt belenézek.

Ha elromlik az amigdala és a hippokampusz közötti kommunikáció akkor annak komoly következményei vannak: PTSD vagy szorongás-depresszió alakulhat ki. Az előbbinél ártalmatlan helyzetekben is beindulnak a félelmi/agresszió válaszok, az utóbbiban az érzelmi reakciók (negatív) folyamatosan megjelennek.
De az amigdala és a homloklebeny is állandó birkózásban van, melynek eredménye fontos reakcióinkban és döntéseinkben. Az ősi, reakcióinkat alapvetően meghatározó, gyermeki amigdala, az elmúlt, mondjuk 30 millió évben kapott maga fölé egy felnőtten érvelő, összetett, magasabban képzett társat a homloklebeny formájában. A homloklebeny megpróbálja féken tartani az amigdalát, az amigdalának ez persze nem tetszik. Ő is beleszól a homloklebeny döntéseibe, amit a bölcs homloklebeny figyelembe is vesz. Amikor egy gyermek megszületik és elkezdi felépíteni agyát, ebben az amigdalája nagyon sokat segíti, életfontosságú. Mi fáj, mitől féljünk, mit szeressünk, kihez bújjunk? De ezek azért egy kisállatt érzelmei. A bölcsőde, az óvoda és az általános iskola arról szól, hogy sok kicsi, önző és vad, amigdalája által irányított élőlénynek megtanítsuk, hogyan kell társadalomban, empatikusan, figyelmesen és óvatosan élni. Jó, ha Pistike még gyerekkorában megtanulja nem széklábbal kell szétverni Petike fejét, ha az véletlenül ledönti a kockatornyát (vagy akár szándékosan, hiszen neki is még az amigdalája uralkodik). Ebben a fontos tanulásban fejlődő homloklebenye (és az óvónénik, szülők jól elhelyezett dicsérete, szigora) segíti. Mire felnőttek leszünk, sokunk esetében néha sikerül a homloklebenynek az amigdala fölé kerekednie, de nem mindig. A gyermek és a felnőtt kor között ott van ugye a viharos kamaszkor, amikor is agyunk „átalakítás miatt zárva”. Mint mikor a hernyó bebábozódi, teste lebomlik és lepke lesz belőle. A kamaszok azért önveszélyesek, mert az amigdalájuk és motivációik hamarabb kezd felnőtté válni, mint a mérsékletet és józanságot adó homloklebeny.

Talán már máshol is előjött, hogy rendszeresen meditálok. Az alap gyakorlat a mindfulness, tudatos jelenlét. Ennek lényege, hogy megpróbálok a jelenre figyelni, a lélegzésemre, végig pásztázom a testemet vagy figyelek a külső eseményekre. Mindehhez az kell, hogy a zavaró gondolatokat kikapcsoljam. Ez ugye nagyon nehéz, mindig bejön valami gondolat, ami elvonja a figyelmemet. Azt mondják a bölcsek, hogy nem elkergetni, ellenállni kell egy gondolatnak, hanem megfigyelni, hogy ébred, megvizsgálni tartalmát, majd hagyni, hogy tovább álljon. Nos szerintem ez a meditálás lényege, hogy megvizsgáljuk a gondolatainkat, képesek legyünk tudatában lenni annak, amikor egy gondolat felmerül. A meditálás egyik célja, hogy midig képesek legyünk a megjelenő gondolatokat kívülről, érzelmek nélkül megvizsgálni. Kellő gyakorlás után az ember képes arra, hogy egy környezetéből érkező ingert megvizsgáljon mielőtt beengedi tudatába. Tudomásul veszi, de nem vált ki benne érzelmeket. Én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy egy tűzfalat építek a külvilág és az elmém közé. Csak azt engedem be, amit szeretnék. A tippem az volt, hogy valószínűleg a meditációs gyakorlatok alatt megtanuljuk, hogy a homloklebenyünk kikapcsolja az amigdalát. Mivel ezt csak művelt találgatásnak tartottam utánanéztem a szakirodalomban, és valóban gyakorlott meditálók esetében meditálás alatt (de kisebb mértékben a mindennapokban is) az amigdala aktivitása csökken. BINGO!.

Mondhatjuk talán azt, hogy amigdala vezérelt gyermeki agyunk akkor lesz igazán felnőtt, amikor meditálni kezdünk és az amigdala hatását mind jobban visszaszorítjuk.

A következőkben majd a Rongy Elek a példakép, tökéletes homloklebenyről is lesz szó, de előtte még fel kell vázolnunk, hogyan is alakult ki a gondolkodás, tervezés, hiszen eddig csak az érzékelésről beszéltünk.

Szerző: Gulyás Attila