Mitől lehetünk boldogok?

Elsőnek az jutott az eszembe, hogy valószínűleg közismertek azok a szociológiai eredmények (Gallup, World Values Survey, Diener-féle SWB kutatások), amelyek szerint – függetlenül attól, hogy a világ mely részén, milyen anyagi körülmények között élő társadalmi csoportot kérdezték – az emberek egy része boldognak mondja magát, egy része boldogtalannak, a többség pedig valahol a kettő között helyezkedik el. Az eredmény statisztikailag gyakran egy haranggörbére, azaz közel normál eloszlásra emlékeztet. Ez arra utal, hogy a háttérben valamilyen „biológiai komponens” is működhet. Ikerkutatások például azt sugallják, hogy a szubjektív jóllétnek jelentős genetikai komponense van. Könnyen elképzelhető, hogy több gén – például a dopaminrendszer receptorait vagy transzportereit érintő variánsok – együtt határozzák meg azt, hogy ki mennyire hajlamos pozitív vagy negatív hangulatokra.

A bejegyzés végére majd az is látszik, hogy miért lehet az, hogy a gazdag emberek gyakran boldogtalanabbak mint a szegények. Az igazság lehet fordított, nem azért boldogtalan, mert gazdag, hanem azért gazdag, mert mindig is boldogtalan volt. Azaz mindig többet akart és ezért megdolgozott. Sajnos ekkor sem érte el a boldogságot.

Mint sok más kérdést, ezt is érdemes az evolúció felől megközelíteni. A természetes szelekció nem a boldogság maximalizálására optimalizálta az idegrendszert, hanem arra, hogy az élőlény „hatékonyan alkalmazkodjon és szaporodjon”.

Ez rögtön két következményt sugall.

Az első, hogy ahhoz, hogy egy élőlény hatékonyan alkalmazkodjon, ahhoz tanulnia kell és ehhez valamilyen módon jutalmazni kell a sikeres döntéseket. Az agy jutalmazó rendszere – amelynek fontos elemei a ventrális tegmentális terület dopaminsejtjei és a nucleus accumbens – pontosan ezt teszi. Amikor egy viselkedés sikeresnek bizonyul, dopamin szabadul fel, ami egyrészt tanulási jelként működik, másrészt pozitív érzelmi élményt is kelt. Ez az élmény motivál arra, hogy hasonló helyzetekben újra megpróbáljuk ugyanazt a stratégiát. Fontos azonban, hogy ez a rendszer nem elsősorban a „boldogságot”, hanem a tanulást és a motivációt szolgálja. A dopamin inkább a „vágyakozás” vagy „akarás” jelzése, amely a viselkedést a jutalom felé irányítja. A kellemes élmények érzete több más rendszer – például az agy opioid rendszere vagy az oxitocin által közvetített társas kötődés – működéséhez is kapcsolódik.

A második evolúciós következmény talán még érdekesebb. Az az élőlény, amely teljesen elégedett a jelenlegi állapotával, kevésbé fog új lehetőségeket keresni. Az a rendszer viszont, amely folyamatosan egy kicsit többet szeretne – több erőforrást, jobb helyzetet, magasabb státuszt – evolúciós értelemben versenyelőnybe kerülhet. Az idegrendszer jutalmazó mechanizmusai ezért úgy alakultak, hogy gyorsan „hozzászokjanak a megszerzett jutalmakhoz”. Ami tegnap örömöt okozott, ma már természetes állapotnak tűnik. Ez az úgynevezett „hedonikus adaptáció”: a pozitív élmények hatása gyorsan csökken, és az ember visszatér egy viszonylag stabil „hangulati alapállapothoz”.

Ha ezt a mechanizmust leegyszerűsítve fogalmazzuk meg: az idegrendszer úgy van felépítve, hogy rövid távon tudjunk örülni a sikernek, de hosszú távon boldogtalanok legyünk, hogy új célokat keressünk. A jutalmazó rendszer folyamatosan új ingereket és új kihívásokat keres.

Az, hogy egyes emberek optimistábbak vagy pesszimistábbak, valószínűleg részben genetikai variációk, részben pedig a fejlődés során kialakuló ideghálózati mintázatok következménye. A hangulat és az önértékelés szabályozásában például fontos szerepet játszik a prefrontális kéreg, a limbikus struktúrák és a default mode network (DMN), amely többek között az önmagunkról és a jövőről való gondolkodásban vesz részt. Ezeknek a hálózatoknak a működése határozza meg, hogy mennyire hajlamos valaki rágódni a problémákon, illetve mennyire képes pozitív jövőképet fenntartani. Így tehát könnyen elképzelhető, hogy a boldogságra való hajlam egy olyan több gén által befolyásolt, sok agyi hálózat együttműködésén alapuló tulajdonság, amely természetes módon mutat populációs variabilitást.

Ha ez így van, akkor adódik a kérdés: mit lehet ezzel kezdeni? Hogyan lehet egy evolúciósan kialakult rendszert úgy „hackelni”, hogy az emberek tartósabban jól érezzék magukat?

Nyilván, a történelmileg bevetett cinikus népbutító programok (főzzél otthon pálinkát, nézzél valóságsót, termessz kendert, „majd a túlvilágon jobb lesz”, stb.), melyek valamilyen módon a jutalmazó vagy a reménykeltő rendszereket célozzák, manapság már nem feltétlenül állják meg a helyüket.

A kérdés az, hogy léteznek-e ennél fenntarthatóbb, biológiailag is értelmezhető stratégiák arra, hogy az emberi idegrendszer hosszabb távon kiegyensúlyozottabb állapotban működjön?

Ez, első pillantásra filozófiai vagy kulturális kérdésnek tűnhet. Az utóbbi évtizedek pszichológiai és idegtudományi kutatásai azonban azt mutatják, hogy bizonyos tényezők meglepően stabilan jelennek meg a jóllét kutatásában, függetlenül attól, hogy milyen társadalomban vagy kultúrában vizsgálják őket. A mai kép szerint a boldogság nem egyetlen „boldogságközpont” működéséből fakad az agyban. Sokkal inkább arról van szó, hogy több nagy idegrendszeri rendszer – a jutalmazás, a társas kötődés, az önreflexió és a stresszszabályozás – együttműködése határozza meg, hogy valaki mennyire érzi tartósan jól magát.

1- Az egyik legerősebb és legkövetkezetesebb eredmény a boldogságkutatásban a társas kapcsolatok szerepe. A több mint nyolcvan éve futó Harvard Adult Development Study például azt mutatta, hogy a hosszú távú jóllét és egészség legerősebb előrejelzője nem a jövedelem, nem a társadalmi státusz, hanem a stabil és biztonságos emberi kapcsolatok minősége. Idegrendszeri szempontból ez nem különösebben meglepő, hiszen az ember alapvetően társas faj. Az agy több rendszere is érzékenyen reagál a társas jelzésekre. A ventrális striatum például jutalomként kódolja a pozitív társas interakciókat, a ventromediális prefrontális kéreg a társas helyzetek értékelésében játszik szerepet, az insula az empátiához és a belső állapotok érzékeléséhez kapcsolódik, míg az oxytocin rendszer a kötődés és a bizalom kialakulásában fontos. A társas izoláció ezzel szemben gyakran a fenyegetés rendszereit aktiválja, például az amygdalát és a stresszválaszhoz kapcsolódó idegi mechanizmusokat.

2- Egy másik jól dokumentált tényező a függetlenség és az irányítás lehetőségének érzése. A pszichológiai kutatások régóta kimutatták, hogy az emberek akkor érzik magukat a legjobban, ha úgy érzik, képesek befolyásolni saját életük alakulását. A Self-Determination Theory szerint a pszichológiai jóllét három alapvető szükséglethez kapcsolódik: az autonómiához, a kompetencia érzéséhez és a társas kapcsolatokhoz. Ha az ember tartósan azt tapasztalja, hogy nincs irányítása a körülményei felett, az a tanult tehetetlenség állapotához vezethet (depresszió). Idegrendszeri szinten ilyenkor csökken a jutalmazó rendszerek aktivitása, miközben a stresszreakciók erősödnek. A folyamatban több agyi terület is szerepet játszik, például az anterior cinguláris kéreg, amely a konfliktusok és hibák monitorozásában fontos, az insula, amely a belső állapotok érzékelésében vesz részt, valamint a ventromediális prefrontális kéreg, amely a döntések értékeléséhez kapcsolódik.

3- A jóllét szempontjából fontos az is, hogy az embernek legyenek céljai, és érzékelje az ezek felé való haladást. Az idegrendszer jutalmazó rendszere nem egyszerűen a jutalmakra reagál, hanem különösen érzékeny a vártnál jobb kimenetelekre. A dopamin neuronok működésének klasszikus modellje, a reward prediction error elve szerint az idegrendszer akkor aktiválódik legerősebben, amikor egy esemény pozitívabb a vártnál . Ez azt jelenti, hogy az agy számára a haladás élménye gyakran fontosabb, mint maga a végső jutalom. Ez a mechanizmus részben magyarázza a flow élményt is, amikor egy feladat egyszerre jelent kihívást és mégis kezelhető marad. A folyamatban a ventrális striatum, az orbitofrontális kéreg és a fronto-striatal hurkok vesznek részt.

4- A jóllét egy kevésbé intuitív, de fontos eleme az, hogy az ember képes legyen saját életét értelmes történetként értelmezni. Az agyban ennek egyik fontos idegrendszeri alapja a default mode network, amely az önreflexióban, az autobiografikus emlékezetben és a jövő elképzelésében játszik szerepet. Ez a hálózat segít abban, hogy az élet eseményeit egy koherens narratívába rendezzük. A pszichológiai kutatások szerint azok az emberek, akik képesek életük történéseit értelmes történetté szervezni, általában magasabb jóllétről számolnak be. A trauma vagy a krónikus stressz ezzel szemben gyakran a narratív feldolgozás szétesésével jár, ami fokozhatja a ruminációt (fájdalmas gondolatok ismételgetését) és a szorongást.

5- A jóllétet természetesen erősen befolyásolja a stresszrendszer működése is. Az evolúció során az idegrendszer különösen érzékennyé vált a veszélyek felismerésére. A fenyegetés feldolgozásában kulcsszerepet játszik az amygdala, a locus coeruleus és a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengely. A krónikus stressz számos mechanizmuson keresztül csökkenti a jóllétet: rontja a jutalmazó rendszerek működését, torzítja a jövő értékelését és fokozza a negatív érzelmi feldolgozást. Nem véletlen, hogy olyan egyszerű tényezők, mint a rendszeres mozgás, a megfelelő alvás, a természetben töltött idő vagy bizonyos meditációs gyakorlatok sok vizsgálatban javítják a hangulatot és a mentális egészséget.

Az utóbbi években egy újabb perspektíva is megjelent az idegtudományban. Egyre több kutatás utal arra, hogy a jóllét szempontjából nemcsak az egyes rendszerek aktivitása fontos, hanem az is, hogy az agy nagy léptékű hálózatai mennyire rugalmasan váltanak egymás között. Különösen három rendszer interakciója tűnik fontosnak: a default mode network (DMN), amely az önreflexióhoz és a belső gondolkodáshoz kapcsolódik; a figyelmi hálózatok (DAN és VAN), amelyek a külvilág felé irányítják a figyelmet; valamint a salience network (SN), amely eldönti, hogy egy adott pillanatban mi a legfontosabb inger (Menon, 2011). A salience hálózat, különösen az insula és az anterior cinguláris kéreg, kulcsszerepet játszik abban, hogy az agy mikor vált a belső gondolkodás és a külső feladatok feldolgozása között. Több vizsgálat arra utal, hogy azoknál az embereknél, akik magasabb jóllétről számolnak be, ezek a hálózatok rugalmasabban és hatékonyabban koordinálják egymás működését (Spreng és mtsai., 2013).

Összességében tehát a jelenlegi idegtudományi kép szerint a boldogság nem egyetlen agyi struktúra működéséből fakad. Sokkal inkább több idegrendszeri rendszer egyensúlya határozza meg. A tartós jóllét általában akkor jelenik meg, amikor stabil társas kapcsolatok, autonómia és kompetenciaérzés, értelmes célok, koherens élettörténeti narratíva és jól szabályozott stresszrendszer együtt vannak jelen. Az emberi idegrendszer nem a boldogság maximalizálására, hanem az alkalmazkodásra optimalizált. A jóllét sokszor inkább annak a mellékterméke, hogy ezek az alapvető rendszerek harmonikusan működnek együtt.

A témához kapcsolódó cikk itt olvasható.

Szerző: Gulyás Attila