A magyar idegtudomány gyökerei
És itt a remek alkalom, hogy bemutassam azt, miért mondják elismerően egy konferencián, amikor megjelennek a magyar agykutatók: „Here is the hungarian maffia!”, azaz „No, itt a magyar maffia!” Miért elismert a magyar idegtudomány, milyen iskoláknak köszönhetjük ezt és ezeknek mik a gyökerei?
A magyar idegtudósok családfája, ellentétben az élővilágéval (lásd LUCA, "Last Universal Comon Ancestor", azaz az "Utoló Közös Ős") nem egyetlen gyökerű. Több meghatározó műhely gyökeredzik számos magyarországi városban. Ez magyarázza azt is, hogy az előző bejegyzésben bemutatott magyar FENS-részvételben miért volt látható több irányzat. Ássunk bele a részletekbe.
Lenhossék iskola, Budapest
A 19. századi budapesti anatómiai iskola egyik nagy alakja Lenhossék József (1818–1888) volt, aki többek között az agytörzs és a formatio reticularis anatómiájával foglalkozott. Fia, Lenhossék Mihály (1863–1937), hosszabb bázeli kitérő után a budapesti egyetem anatómiai intézetének professzora lett, és az idegrendszer finomszerkezetének kutatásával szerzett nemzetközi hírnevet. 
A modern neuronelmélet kialakulásának nemzetközi élvonalába tartozott. Ramón y Cajal kortársa volt, és a neuronok önálló sejtekből álló rendszerének egyik fontos képviselője. Lenhossék Mihály intézetébe került az 1930-as évek elején egy orvostanhallgató, Szentágothai János (1912–1994, itt írtunk róla), aki már hallgatóként demonstrátor lett, és Lenhossék mellett tanulta meg a neurohisztológiai gondolkodást. A háború után, 1946-ban Pécsre került, az anatómiai intézet élére. Ott alakult ki az első valódi Szentágothai-műhely. Fiatal kutatókat gyűjtött maga köré, és olyan kutatási programot hozott létre, amelyben az anatómia már kísérleti tudomány volt. Pécs néhány év alatt az ország egyik legfontosabb agykutató központjává vált. 1963-ban Szentágothai visszatért Budapestre, és ugyanezt az iskolateremtést folytatta a mai Semmelweis Egyetem Anatómiai Intézetében, ahol az általa vezetett Intézetben kezdtem én is a kutatást.
Szentágothai elképesztően sok területen dolgozott: gerincvelői reflexkörök, vestibulo-ocularis rendszer, neuroendokrin szabályozás, kisagy, thalamus, végül pedig az agykéreg szerveződése.
De talán ennél fontosabb volt a gondolkodásmódja. Az agyat meghatározott sejttípusokból és pontosan szervezett kapcsolatokból felépülő hálózatnak tekintette. A kérdés számára az volt, hogy a neuronok morfológiája és kapcsolatrendszere milyen műveletek elvégzésére teszi alkalmassá az adott hálózatot. A Royal Society róla szóló életrajza éppen ezt – a specifikus neuronpopulációkból szerveződő funkcionális modulok gondolatát – emeli ki legfontosabb örökségeként. Különösen nagy hatású lett a kisagy hálózati szerkezetének feltárása, majd az agykérgi moduloknak a koncepciója. Mai szemmel nézve érdekes, hogy szemléletmódja már jóval a modern systems neuroscience (rendszer neurobiológia) előtt egyfajta hálózati gondolkodás volt.
Lissák iskola, Pécs
A pesti iskolával párhuzamosan Pécsett kialakult Lissák Kálmán élettani iskolája. Lissák Debrecenből érkezett Pécsre 1943-ban, ahol 1978-ig vezette az Élettani Intézetet. Előtte Otto Loewinél, Berlinben, majd Walter Cannon-nál a Harvardon dolgozott (igen a Cannon féle „fight or flight” vészreakció leírója, ami azóta már egy kis kiegészítéssel „fight, flight or freeze”-re, azaz „harcolj, menekülj vagy merevedj le”-re módosult). Pécsett a pavlovi tanuláselméletet és a behaviorista megközelítést kapcsolta össze a modern elektrofiziológiával, emellett elindította a neuroendokrinológiai kutatásokat. 1951-ben létrehozta az első magyar Pavlov-laboratóriumot. Intézetéből több mint húsz későbbi professzor került ki. Hagyományát legmeghatározzóbban Grastyán Endre (1924–1988) vitte tovább. Lissák Kálmán pécsi Élettani Intézetében kezdett dolgozni, majd 1978-ban ő vette át az intézet és az MTA idegélettani kutatócsoport vezetését.
Kapcsolat a két iskola között
A két vonal Szentágothai révén hamarosan földrajzilag találkozott Pécsett. Szentágothai Lenhossék budapesti műhelyéből indult, majd 1946-ban lett a pécsi Anatómiai Intézet vezetője. Ekkor tehát ugyanazon az orvoskaron működött mint Lissák. Ez kulcsfontosságú a magyar agykutatás történetének megértéséhez. A nagy pécsi agykutató központ, mint két erős, egymást kiegészítő műhely működött párhuzamosan: Szentágothai kísérletes neuroanatómiai és Lissák neurofiziológiai iskolája. Lissák 1943-ban, Szentágothai 1946-ban került az intézet élére.
Szentágothai, Lissák és utóda Grastyán Endre ugyanannak az 1940–60-as évekbeli rendkívül erős pécsi neurobiológiai közegnek voltak szereplői, de külön intézetekben és eltérő megközelítéssel dolgoztak. Míg Szentágothai alapvetően funkcionális neuroanatómus volt – a hálózat szerkezetéből próbált következtetni a működésre –, Grastyán kísérletes neurofiziológus volt. A két megközelítés tudományosan nagyon jól kiegészítette egymást. Szentágothai azt kérdezte, hogyan vannak huzalozva az idegrendszeri hálózatok, Grastyán azt, hogyan változik ezeknek a hálózatoknak az elektromos aktivitása, műküdése, amikor az állat ténylegesen viselkedik. 
Ez a morfológia–fiziológia szinergia később a magyar idegtudomány egyik jellegzetes erősségévé vált.
És éppen ezért annyira szép történeti epizód, hogy tanítványaik Somogyi Péter, Freund Tamás és Buzsáki György együtt kapták a 2011-es Brain Prize-t. A pécsi anatómiai és fiziológiai hagyomány két, évtizedekkel korábban elindult ága ott ismét találkozott.
Szentágothai hatása: az igazi iskolateremtő, kapocs az anatómia és az élettan között
Ha egyetlen embert kellene a modern magyar agykutató iskola alapítójának nevezni, az egyértelműen Szentágothai lenne.
Jelentősége részben abból fakad, hogy rendkívüli számú későbbi vezető kutató került ki közvetlen vagy közvetett tanítványai közül. A környezetében dolgozott többek között Halász Béla, Palkovits Miklós, Hámori József, Tömböl Teréz, Réthelyi Miklós, Somogyi Péter (az Ő tanítványai képezik a mai magyar idegtudomány kutatócsoport vezetőinek jelentős részét).
Az egyik fontos ág a neuroendokrinológia lett. Halász Béla és Palkovits Miklós munkásságával Magyarország ezen a területen nemzetközileg is erős központtá vált. Palkovits különösen az agyi magvak és neurotranszmitter-rendszerek neurokémiai feltérképezésével és a mikrodisszekciós módszerekkel vált ismertté (módszerének köszönhetően a világ legjobban idézett tudósai közé tartozott). Nem véletlen, hogy a későbbi Semmelweis idegtudományi doktori képzés három alapvető iránya között külön szerepelt a neuromorfológia és sejtbiológia, a neuroendokrinológia és a funkcionális idegtudomány. 
A másik nagy ág az idegrendszer mikrokapcsolatainak és szinaptikus szerveződésének vizsgálata lett. Itt kapcsolódik a történet a magyar agykutatás talán legismertebb modern generációjához. Ezen Szentágothai-hagyomány egyik leglátványosabb továbbélése Somogyi Péter, Freund Tamás és részben Buzsáki György munkásságában jelent meg.
Somogyi Péter munkássága különösen tisztán viszi tovább Szentágothai gondolatát: nem elég tudni, hogy milyen neuronok vannak jelen; azt kell megérteni, pontosan mely sejtek mely sejtek mely részére szinaptizálnak. Az interneuronok sokféleségének és a hippocampus mikrokapcsolatainak feltérképezése ebből a szemléletből nőtt ki. Freund Tamás iskolájának kutatásai ugyanezt a szerkezeti precizitást kapcsolták össze a hippocampalis és kérgi hálózatok működésével, különösen a gátló interneuronokkal és a neuromodulációval. Buzsáki György pedig egy másik irányba vitte tovább a kérdést: ha ismerjük a hálózatot, milyen dinamikát hoz létre? A blogból jól ismert fogalmak –theta-ritmus, gamma-oszcilláció, sharp-wave ripple, sejtcsoportok időbeli szerveződése – már működő, időben szerveződő neuronális rendszerré álltak össze.
Jancsó iskola, Szeged
A történetet azonban nem lenne helyes teljesen Szentágothai köré építeni. Külön szál a Jancsó-féle érzőideg- és fájdalomkutató iskola, amely Szegeden vált különösen jelentőssé. Az alapító id. Jancsó Miklós (1868–1930) a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem belgyógyász professzora és neves maláriakutató volt. Ő maga Purjesz Zsigmond belgyógyászati iskolájából került ki, majd a berlini Koch Intézetben is dolgozott. A világháború után a Ferenc József Tudományegyetemmel együtt Szegedre került. Utódját ifj. Jancsó Miklós (1903–1966) farmakológust apja készítette kutatói pályára. Orvosi tanulmányait már Szegeden végezte, majd 1928-ban Issekutz Béla Farmakológiai Intézetébe került. Issekutz támogatta későbbi kutatói pályáját is.
De van egy még régebbi, meglepően közvetlen szegedi előzmény. A paprika csípős anyagának idegrendszeri hatásaival Magyarországon már Hőgyes Endre foglalkozott az 1870-es években, még Kolozsvárott. 
Hőgyes arra következtetett, hogy a kapszaicin az érzőidegeken keresztül fejti ki hatását. Később Széky Tibor vegyész a kapszaicin és rokon vegyületeinek szerkezet–hatás összefüggéseit vizsgálta; az általa előállított vegyületek közül többet ifjabb Jancsó később saját kísérleteiben is felhasznált. Vagyis még a kapszaicinkutatásnak is létezik egy meglepően hosszú helyi előtörténete.
ifj. Jancsó az 1940-es években eredetileg gyulladásos reakciókat vizsgált. Észrevette, hogy ismételt kapszaicinkezeléssel az állat érzéketlenné válik nemcsak a kapszaicinre, hanem más kémiai fájdalomkeltő ingerekre is, miközben például a mechanikai érzékelés megmarad. Ez radikális gondolatot sugallt: létezhet az érzőneuronoknak egy farmakológiailag elkülöníthető populációja, amely kifejezetten a káros kémiai ingerek érzékelésében vesz részt. Még fontosabb volt a neurogén gyulladás felismerése. Jancsó arra következtetett, hogy ugyanazok az érzőidegvégződések, amelyek a nociceptív információt a központi idegrendszer felé továbbítják, perifériás végződéseikből valamilyen – akkor még ismeretlen – „neurohumort” is felszabadítanak, amely értágulatot és duzzanatot okoz.
Az iskola Jancsó 1966-os halálával nem szakadt meg. Felesége és közvetlen munkatársa (Jancsó-Gábor Aranka), valamint Szolcsányi János folytatta a kapszaicin kutatását. 
Szolcsányi 1962-ben csatlakozott Jancsó csoportjához, és már 1970-ben a kapszaicin szerkezet–hatás összefüggéseiből egy specifikus kapszaicinreceptor létezését feltételezte – jóval azelőtt, hogy a receptort molekulárisan azonosítani lehetett volna. 1977-ben Jancsó Gábor (Ifj. Jancsó Miklós fia, a harmadik generáció) és munkatársai a Nature-ben mutatták meg, hogy újszülött patkányok kapszaicinkezelése szelektíven elpusztítja a kisméretű, nociceptív primer érzőneuronok jelentős részét. Ez rendkívül erős bizonyíték volt arra, hogy Jancsó Miklós valóban egy elkülönült érzőneuron-populációt talált meg farmakológiai úton.
A történet végül 1997-ben kapott molekuláris magyarázatot, amikor azonosították a kapszaicin receptorát, a ma TRPV1 néven ismert ioncsatornát. Ifj. Jancsó tehát közel fél évszázaddal a receptor klónozása előtt farmakológiailag felismerte azt a neuronpopulációt, amelynek egyik legfontosabb molekuláris markere a TRPV1.
Ezzel zárjuk is a magyar idegtudós iskolák gyökereinek bemutatását. A mai agykutató generáció kutatási irányai ezekre a családfákra épülnek, de ugyanezeket a kérdéseket optogenetikával, Neuropixels-szondákkal, nagy felbontású mikroszkópiával, molekuláris sejttípus-azonosítással és összetett adatelepmzési módszerekkel igyekeznek megválaszolni, átvéve a rendszer neurobiológiai megközelítést.
Szerző: Gulyás Attila