Ideges vagy? Szedjél hangyát! Vagy méginkább: sétálj egyet az erdőben!
Most már hivatalos! Eddig is sokan sejtettük, hogy egy séta a természetben nyugtató, de most már papírunk is van róla.
Ássunk bele a Molecular Psychiatry nevű újságban megjelent cikkbe. A kutatók azzal kezdik, hogy arról már korábban is voltak eredmények, miszerint a városi lét együtt jár számos lelki betegséggel. A szorongás, depresszió és skizofrénia másfélszer olyan gyakori városlakókban, mint vidéki rokonaikban. Alapos statisztikai elemzések azt sugallják, hogy elsősorban a zsúfoltság okozta szociális (társas) stressz vezet a fenti betegségek kialakulásához.
A városi emberekben ugyanaz a kísérleti stresszhatás erősebb amigdala aktiválódást okoz, mint a vidékiekben. Akik már olvasták az amigdala szerepéről szóló bejegyzéseket, tudják, hogy az amigdala agyunk azon viszonylag ősi része, ahova az összes érzékszervünktől magasan feldolgozott információ jut el, és az a szerepe, hogy egy-egy helyzetről eldöntse, az számunkra jelent-e valami veszélyt. Ő az aggódógép, aki állandóan parázik. Azaz aktivitásának erőssége jól mutatja mennyire aggódik valaki.
A lelki jelenségeket tekintve, természetes környezet hatására javul a munkamemória, a célzott figyelem és gyengülnek a negatív érzelmek és stressz. De a testi jelenségekre is hatása van a természetes környezetnek: csökken a pulzusszám, a vérnyomás, és a stresszhatást közvetítő kortizol szint. De bár ismerjük ezeket a hatásokat, nem volt adat arról rövid távon mit okoz a természetes környezet.
A német (nem brit) kutatók kimutatták, hogy egy órás erdei sétát követően, kísérletesen kiváltott stressz hatására az amigdala kevésbé kapcsol be, mint egy városi séta után. Bár hozzáteszem ismerek jónéhány embert akinek egy kávéház nyújt hasonló élményt, a természetben pedig ideges lesz, de ők a kivételek.
Hogyan is csinálták ezt? Funkcionális MR-el 63 kísérleti személy agyműködését vizsgálták, miközben szociális (társas) stresszhelyzetekbe hozták őket. Két tesztben mérték hogyan aktiválódik az agyuk szociális stresszhelyzetben. 
Vagy ijedt emberi arcokat mutogattak nekik, vagy túl rövid idő alatt kellett bonyolult feladatokat megoldaniuk, melynek megoldása után az mondták nekik, hogy ők az átlagnál rosszabbul teljesítenek. Az első esetben ugye más ijedtsége jelez egy esetleg veszélyes helyzetet, a második esetben pedig stresszt okoz, hogy rosszabbul teljesítünk mint mások.
Mindkét esetben azt tapasztalták, hogy az amigdala aktiválódott. Ezután az alanyokat elküldték egy órára sétálni, egyeseket egy erdőbe, másokat egy városi utcára. A séta után újra elvégezték a teszteket. Azt találták, hogy míg az erdei séta csökkentette az amigdala reakcióját (mely félelmi helyzetként értelmezhető) a városi séta nem csökkentette.
Cikküket azzal zárják, hogy mivel az emberiség egyre nagyobb része él városokban (2050-re az embere 2/3-a városokban fog élni), fontosnak tartják, hogy a városi környezetek megtervezésénél a fenti eredményt figyelembe kell majd venni! A kitekintésben azért azt írják, hogy nem mindegy milyen természetben és kit sétáltatsz, mert a kulturális háttér nem mindegy. Lásd az én megjegyzésemet arról, hogy ismerek olyat, aki pont a természetben lesz stresszes.
Én azért belekötnék az eredmények értelmezésébe. Feje tetejére állítanám, és a konklúziót máshogy fogalmaznám meg. Evolúciós kontextusban kell nézni a dolgokat. Testünknek és agyunk jelentős részének a természetben élés a természetes, mivel evolúciónk a természetben zajlott le és annak ingerei alakították agyunk fejlődését. Az a természetellenes, hogy kb. 10 ezer éve elkezdtünk városokba telepedni, ahol sok embernek kellett kapcsolatba lépnie. Szóval én nem azt mondanám, hogy a séta a természetben csökkenti az amigdala aktiválódást, hanem hogy a városi séta, a városi létezés magasan tartja. Ha ebből kilépünk egy kicsit (belépés az erdőbe) akkor megszűnik egy időre a stressz szint emelkedése és csökken stresszhelyzetre az amigdala aktiválódása.
Arra a kérdésre persze nem válaszoltak miért stressz a városi környezet. Számítsuk le az üvöltő szirénákat, csikorgó fékeket és ordítozó angol turistákat. Marad a sok ember és a rengeteg inger. Márpedig minden ember egy potenciális ingerforrás, időnként veszélyforrás. Amikor 
Csányi Vilmos professzortól etológiát tanultunk az egyetemen mindig hangsúlyozta, hogy az ember milyen hihetetlenül szelíd állat. Próbálnánk ugyanennyi csimpánzt, kutyát, macskát vagy lovat bezárni egy akkora térbe, mint az egyetemi előadóterem. Vér folyna pillanatok alatt. Bár békések vagyunk és szükségünk van csoporttársaink közelségére, biztos van egy olyan rekesze agyunknak amelyik szól az amigdalának, hogy te figyelj, már megint itt van valaki, jó lesz résen lenni (ez valószínleg a homloklebeny mediális részén lehet, hiszen mint azt a homloklebeny boncolgatásánál írtuk ez foglalkozik a társas kapcsolatok kiértékelésével). Ezek nem is tudatosodnak bennünk, de szervezetünk, zsigereink, lelkünk bizony megérzi.
Nem az erdő nyugtató tehát, hanem a városi lét stresszes, de mivel zömünk ott nőtt fel, ez az alap, a norma és az eltérés tűnik fel.
Zárásként Erlend Loe norvég író, humoros, szatirikus, szívmelengető Doppler trilógiáját ajánlanám, mely remekül rímel a fenti tudományos munkára. Nagyon kicsit spoilerezek: a szorgos, jó családapa, Doppler, a mókuskerék után ki szokott menni az erdőbe biciklizni. Egy alkalommal beakad a kereke két kő közé, nagyot esik fejjel egy kőre. Egy délután fekszik kicsavarodva a hangásban, csak az eget és a leveleket látja és nagyon boldog. Másnap összepakol és kiköltözik az erdőbe…
Sétájatok sokat, utána jobban megy a gondolkodás!