Agyi kommunikációs zavarok III: Deja vu

Deja vu, franciául annyit tesz, mint „már látott”. Egy ritkán előforduló meglehetősen erős hatású élmény, amely alatt úgy érezzük, hogy a dolgok, amik velünk történnek egyszer már megtörténtek és szinte előre tudjuk mi fog történni. Nem tudom kivel milyen gyakran esik meg, velem talán két évente.

Egészséges esetben az agy egzotikus, ritka állapota, mint például egy két sárgájú tojás. Azon néhány alkalom egyike amikor rádöbbenünk érzékelésünk elemeire (mit látunk? láttuk-e már? mi kapcsolódik hozzá?). Van, akinél gyakran, akár rendszeresen előfordul. Zavaró, ijesztő, de úgy él vele, hogy azt hiszi más is hasonlóan él így. Van, aki úgy érzi egy végtelen időhurokban él, mint Bill Murray az „Idétlen időkig” című filmben, ahol a mormota megjelenésének napja ismétlődik végtelenségig. Az ilyen gyakori, kóros deja vu-k hátterében legtöbbször halántéklebenyi epilepszia lappang. Az epilepszia egy olyan betegség, ahol az agyi serkentés és gátlás egyensúlyának megbomlásaként a kóros agyterületen, egy megállíthatatlan, pozitívan visszacsatolt aktivitás növekedés eredményeként az idegsejtek nagyrésze összehangolt kisülésekbe szinkronizálódik. A begerjedt agyterületről aztán továbbterjed a roham más területekre, míg végül az agyi anyagcsere és energiaháztartás összeomlása miatt a roham is összeomlik. Egy-egy ilyen roham hosszú percek alatt épül fel és a hozzá vezető úton a beteg furcsa tapasztalatokról számol be. A kialakuló roham pontos helyének függvényében érezhet illatokat, láthat képeket, lehetnek furcsa gondolatai, zaklatott vagy éppen extatikus állapota. Ezeket az érzéseket aurának hívják, mely előrejelzi a rohamokat. Egy rutinos beteg tudja, hogy ilyenkor roham következik és ha van ideje gyógyszert vesz be vagy biztonságba helyezi magát. De sokszor erre sajnos nincs ideje. A gyakori deja vu-k is ilyen aura jelenségek lehetnek.
De mi az oka, hogy bizonyos esetekben azt érezzük ez már megtörtént? Morpheus a Mátrixban Neónak a macska kétszeri megjelenését azzal magyarázta, hogy valamit igazítottak a Mátixból az agyukba küldött élményeken. Zseniális ötlet, de nem ez történik, bár annyi igazság van benne, hogy valami össze nem illés van az időzítésekben.

Két, egymást nem kizáró elképzelés is van. Mindkettőben fontos az, hogy mint azt a percepció visszacsatoláson alapuló modelljéről szóló bejegyzésben is írtuk, agyunk a tanulás során a külvilágról belső modelleket, reprezentációkat épít. Ezek után minden beérkező ingert megvizsgál, hogy melyik modellre illik és tudatunk számára azt mutatja be, mint valóságot. Lázasan keresi a mintázatokat és ha talál egyet rákattan. A skizofréniáról szóló bejegyzésben pedig azt mutattuk be, hogy ha az ingerek és gondlatok-cselekedetek egyes elemeit feldolgozó és értelmező hálózatok hibásan kapcsolódnak (rosszkor vagy rosszul) akkor az ingereket, gondolatokat, cselekedeteket nem azonosítjuk helyesen sajátunknak. Erre a hibás illeszkedésre ugyanis jobban illeszthető az a mintázat, hogy valaki más csinálja, mint az, hogy mi csináljuk csak épp valami nem stimmel.

A deja vu hátterében is ilyen illeszkedési hiba állhat, csak ez pillanat-szerű és rövid ideig tart, nem úgy, mint a skizofrénia esetében, illetve az idő érzékelésével kapcsolatos dolgokra szűkül le. Biológusként talán mondhatjuk (de gyanítom pszichiáterként nem) azt, hogy a skizofrénia egy nagyon speciális, ritkán előforduló esete.

Mindkét elképzelés szerint a memória előhívásakor keletkezik valami hiba. A deja vu, élethelyzetek felidézéséhez kapcsolódik. Nem meglepő tehát, hogy a hippokampusszal hozzák kapcsolatba, mert mint korábban írtuk ez az az agy terület, ahol a különböző érzékletek összeolvadnak egy élménnyé, pillanattá, mely pillanatokat azután a hippokampusz egymás után egy történetbe fűzi. Így alakul ki az idő élménye, mi van mi előtt és után.

Az egyik hiba, hogy valami olyasmivel találkozunk, amivel még nem találkoztunk, de ez csak nagyon kicsit tér el attól, amivel már korábban találkozunk. Ezt a pici eltérést hipokampuszunk nem veszi észre, túl jól egészíti ki a beérkező mintázatot (lásd a hálózatok tulajdonságairól szóló bejegyzést) és nem ingerként, hanem megtörtént eseményként érzékeljük. Közben egy másik részhálózat azért tudja, hogy ez nem történt meg, és mintaillesztő agyunk ezen a nem illeszkedésen megrökönyödik. Ilyen apró eltéréseket próbáltak meg felhasználni, hogy kísérletesen deja vu-t váltsanak ki. Virtuális világokat építettek a SIMS nevezetű játékban. Egy épületet megkettőztek, majd helyenként apró változtatásokat végeztek az egyiken. Feltételezték a kísérleti alany egy korábban ismert hely megváltoztatott másolatában sétálva fogja ezt az érzést érezni. Az igazat megvallva nem jártak hatalmas sikerrel.

A másik elképzelés szerint is a memória rendszer hibája a deja vu. Itt azt kell hangsúlyoznunk, hogy a szándék egy memórianyom előhívására, vagy az érzékelés folyamata melynek során modellt kell illesztenem, elválik a tényleges előhívás eredményének megérkezésétől (más agyterületek feladata). Ha a szándék és az előhívás eredménye nem kapcsolódik (megfelelően), nem tudatosul bennem, hogy egy memóriát igazából én hívtam elő (az aktuális helyzetnek megfelelően) és azt gondolom ez dolog már megtörtént korábban, ráadásul mivel memóriát hívtam elő, tudni fogom a hozzá tartozó dolgokat is. Erős érzésünk lehet, hogy előhívtunk valami korábbit, pedig igazából nem is hívtunk elő, hanem csak érzékeltük, ami történik. Képzeljük el az érzést, hogy egy tűvel egy foltot varrunk fel, ezt akkor is varrásnak érezzük, ha nincs cérna a tűben, mert annyira hasonlít a helyzet, pedig nem azt tesszük.

Mivel a hippokampusz tárolja és hívja elő az epizodikus emléknyomokat nem véletlen, hogy az azt érintő halántéklebeny epilepsziák deja vu szerű aurát váltanak ki. Igazából mindkét mechanizmus működhet. A gerjedő hippokampusz hibásan egészít ki apró eltéréseket, de ami fontosabb, hogy nem külső inger hatására aktiválódik egy emléknyom, hanem a roham hatására előhívási parancs nélkül, és így azt a jelen emlékének tartjuk. A deja vu-re, angol-latin szójátékkal, mondhatjuk azt, hogy nem előrejelzés (pre-diction) hanem utójelzés (post-diction), olyan érzésünk van utólag, mintha előre jeleztük volna.
Az egészséges agyban ritkán megjelenő deja vu lehet egy véletlen, ritkán előforduló hiba. A tapasztalatok szerint teljesen egészsége embernek is lehet élete során 1-2 gyenge epilepszia rohama (mely nyom nélkül múlik el és csak egy pillanatnyi megszédülésként vagy rövid ájulásként mutatkozik meg) elképzelhető, hogy ez a hiba deja vu-t okoz.

A podcastban szereplő temporális epilepszia miatt gyakran deja vu-t átélő beszélgetőpartner mellesleg asztrofizikus, aki a térről és időről sokat gondolkodik. Ő úgy fogalmazta meg, hogy mivel nincsen időmérő szervünk, nehéz az időt érzékelni, mint ahogy a hal sem veszi észre a vizet, amiben él, vagy ahogy elődjeink sem tudtak a levegőről. Rohamai során (vagy egészséges ember a ritka deja vu-k során) hangsúlyozottan átéli az idő múlását (lásd az élmények összeszereléséről szóló epizódot).
Ezzel zárjuk is az agyi kommunikációs zavarok kérdezz-felelek minisorozatot.

Várjuk további kérdéseiteket!

Szerző: Gulyás Attila