Szürke Állomány, Blog az agyműködésről

Idén is megrendezésre kerül a Brain Bar Európa jövőfesztiválja. 

Európa legnagyobb jövőfesztiválja minden tudományterületet érint a jövőre vonatkoztató kérdésekkel, így számos különböző témájú előadásnak, beszélgetésnek és vitának lehetnek részesei az esemény alatt az odalátogatók.

A hírek beszámoltak arról, hogy a hőhullámok alatt sokan meghalnak, elsősorban idősek. De miért pont az idősek? Ennek két összetevője van. Egyrészt mint fentebb vázoltuk, a megemelkedett éjszakai hőmérséklet miatt nem alusszuk ki magunkat, emiatt fáradtabbak ingerültebbek leszünk másnap.

Időszerű kérdést járunk körbe.

Testünknek energiára van szüksége, ezt elsősorban cukrok égetéséből fedezzük. Eközben hulladék hő szabadul fel amitől meg kell szabaduljunk. Az ember által megszokott hőmérséklet tartományban (10-23 fok) testünk hőleadásának legnagyobb részét – nagyjából kétharmadát – hősugárzással oldja meg.

Az ÉN boncolása végén elkerülhetetlen, hogy az agykutatás és tudat filozófia legnehezebb kérdését –  David Chalmers után: „The hard problem of consciousness”-t, A tudat nehéz problémáját is megemlítsük. Honnan jön a belső élmény, az ÉN élménye a világ dolgainak színes-szagos érzékelése? Miért nem csak egy automata zombiként cselekszünk belső világ és érzelmek nélkül? elméletileg úgy is lehetne.

Van még egy kérdés, amit az Én kapcsán körbe kell járnunk. Mint láttuk, Énünk egyik alapeleme, hogy van benne egy a múltból a jövőbe húzódó fonál. Ennek szerves részét képezik motivációink, feladataink, „To Do” listáink. A kérdés itt az, hogy: Tudjuk-e mely agyterületek felelősek az aktualitásokért és a hosszabb távú megoldandó problémák listázásáért?

És akkor az emberiség nagy kérdése. Ki vagyok én? Mi az az ÉN? Descartes „Gondolkodom tehát vagyok” kijelentését átfogalmazva: Modulokban működő agyam pillanatról-pillanatra változó mintázatai által kialakított film vagyok. Vagy rövidebben az Én: Egymástól függetlenül működő alrendszerek kommunikációjának átélése. 

Még egy tudatállapotot befolyásoló dimenziót érintenünk kell. Ez pedig az idő, az életkor. Csecsemő-, gyermek-, serdülő-, felnőtt- és idős-korról beszélünk. A tagolás nem véletlen, hiszen más történik az egyes életszakaszokban, más feladatokat kell megoldanunk, ugyanarra a feladatra más döntéseket kell hoznunk. Ez így megy az élővilágban, kb. a többsejtűség kialakulása óta, úgy 1.2 milliárd - 700 millió éve. Azóta vannak eltérő korú, életfázisú egyedek. Azelőtt csak sejtek voltak, amik osztódtak, aztán kezdték elölről, nem öregedtek, nem haltak meg, legfeljebb megette őket valaki. 

Neurobiológia-neuropszichológia gondolatmenetünk alapján –miszerint a tudatélmény a hierarchikusan szervezett agyi modulok dinamikus kölcsönhatásából fakad– persze nyilvánvaló, hogy mivel az agyak mérete az evolúció során folyamatosan növekszik, a bennük kialakuló tudatélmény sem „nulla vagy semmi”, hanem egy skálán helyezkedik el. Egy kutya nyilván gazdagabb tudatélménnyel rendelkezik, mint egy pocok, akinél kevesebb tudatélménnyel egy hal vagy egy csiga rendelkezhet.

Az agyi összerendezettség vizsgálata az aneszteziológiai gyakorlatban is megjelent, különösen az altatás mélységének monitorozásában. Az altató orvos feladata hihetetlenül fontos és nehéz. A beteget az élet és a halál között kell tartania. Az altatószerek pontos adagolást igényelnek, hiszen „mérgezik” az agyi kapcsolatokat.