Szenzoros depriváció: őrület vagy megvilágosodás?

Először talán nevezzük néven: szenzoros depriváció, azaz az érzékeléstől való megfosztás.

Kegyetlenebb formája a sötétzárka, kevésbé kegyetlen formája a magánzárka, vagy a felpörgött kisgyerek sarokba állítása, kifinomultabb, önkéntes formája az „isolation tank”, magyarrá gyömöszölve „izoláló medence”. Sok ilyen kísérlet folyt, különösen az 60-70-es évek LSD korszakában, pszichológusok és katonák által, az elme határainak letapogatására. A kísérleti alanyt, pszichonauta utazót, kijelölt katonát, egy testhőmérséklethez közeli, a testsúlyát kiegyensúlyozó sómennyiséget tartalmazó vízzel teli hang és fényszigetelt kádba lebegtetik. Azaz megfosztják a látási, hallási, tapintási, testérzékelés, gravitációs ingerektől és várnak mi történik.

De miért ilyen erős egy ilyen élmény?

Az idegrendszer ugye arra fejlődött, hogy a külvilág ingereire reagáljon. A legegyszerűbb állatok (csalánozók, férgek) idegrendszere csak egyszerű reflexláncokból áll, ha inger éri válaszol. De az idegrendszer fejlődése során megjelentek olyan hálózatok, melyek tanulni képesek és belső állapotokkal rendelkeznek, azaz dönteni képesek és a világ modelljét felépíteni. A legmagasabb szinten erős visszacsatolások jelentek meg az idegrendszer/agy területei között, melynek eredményeként az élőlény képes összetetten megérteni és előrejelezni a világot.A továbblépéshez először olvassátok el az érzékelés (percepció) modern elméletéről szóló bejegyzést, mely szerint agyunkban a tanulás során modellek alakulnak ki a külvilágról és amikor látunk valamit, akkor az az ahhoz legjobban illő modellt (és a hozzá tartozó összes tudást) veszi elő agyunk és teszi a valóság elemévé.
A fenti kérdés szempontjából tehát a belső állapot és a visszacsatolás a lényeges kulcsszavak.

Normális életünkben agyunkat állandóan ingerek érik (a külvilágból és testünkből). De amikor éppen nem érnek erős ingerek vagy nem tanulunk semmit, agyunkban a visszacsatolás miatt akkor sem áll le az idegsejtek egymásra hatása, nem szűnnek meg a mentális folyamatok, hiszen egy adott agyi állapot a kapcsolatok miatt kivált egy következőt (ez ugye felettébb hasznos, hiszen amikor a sarokban mélázunk akkor is tudunk új felismeréseket tenni).
És itt van a kutya elásva. Szenzoros depriváció alatt agyunk nem kapja meg azokat az ingereket, amik a normális irányba terelik működését. A fejünkben hemzsegő modellek és mentális folyamatok közül nem segít választani a környezet. Elindul egy véletlen sodródás gondolatainkban, érzeteinkben. Hasonlóan, mint amikor álmodunk vagy amikor térkép és útjelzések hiányában eltévedünk egy erdőben vagy egy városban.

Már a részleges szenzoros depriváció is megrázó élmény. Túráim során kétszer is jártam olyan helyen, ahol tökéletes csend volt. Az egyik a Kaliforniai Halál Völgye (Death Valley) volt, a másik az Albán Alpok, a montenegrói határ közelében. Ilyen csendekkel még sose találkoztam. Amikor kimegyünk itthon az erdőbe és hallgatjuk a csendet, az élőlények és a szél jelenléte miatt mindig van valami nesz. Susognak a levelek, motoszkálnak az egerek, a rovarok, néha csiripel egy madár vagy csörgedezik egy patak. A Halál Völgye canyonjaiban ottjártunkkor nem mozdult a szellő és a forróságban nem élt meg élőlény. Ugyanez volt az Albán Alpok behavazott (itt hideg), átmenetileg élettelen tájain. A csendet, mint egy nyomást, egy dörömbölést éreztem a fülemben, hallottam a vér zúgását, nyomasztó volt. Egy idő után távoli beszédet, lépteket kezdtem hallucinálni. Erőteljes élmény volt.

De miért a halucinációk?
Az agyi stabilitás keretei bejegyzésekben arról írok, hogy az agykérgi hálózatoknak van egy optimális működési szintje, amely mellett a leghatékonyabban tudnak kódolni/feldolgozni, illetve tanulni/memóriát tárolni. Ha az agykéreg aktivitás ez alá esik, az a kóma, ha a visszacsatolások miatt e fölé jut, az az epilepszia. Azaz az agykéreg információfeldolgozó serkentő sejtjeinek aktivitását szűk keretek között kell tartani. Ezt a szabályozást a gátlósejtek végzik, mégpedig úgy, hogy figyelik a hálózat átlag aktivitásának a szintjét, és ha az csökken vagy nő, akkor sejtenként más időablakban csökkentik vagy növelik gátló hatásukat, hogy ezáltal a hálózat működését megfelelő szintre állítsák be. Az agy, mint minden biológiai rendszer szereti a homeosztázist, egy belső alapértékhez való igazodást. Mindennapi életünkben megszoktuk az ingerek általi vezérlést, amikor hirteken megszúnnek az ingerek agyunk fura területekre téved, hog aktivitái szintját fenntartsa.

Az okostelefonok amikor videófelvételeket készítenek hasonló módon állítják be a fényerőt és a hangerőt. Biztos tapasztalta már mindenki (ha nem próbálja ki), hogy amikor egy sötét témáról hirtelen átfordul egy világosra az nagyon túlexponált, kiégett lesz, de másodperceken belül a rendszer korrigál, visszafordulva a sötétre az ellentéte történik. Azt is meg lehet figyelni, hogy ha egy erős lámpa felvillan, a kamera a környezetét lesötétíti, mert a lámpa fényére optimalizál. Talán még szembeötlőbb ugyanez a hangra. Vegyünk fel egy halk beszélgetést, majd egy ponton tapsoljunk a mikrofonhoz közel. Visszahallgatva, a taps utáni felvételen elhalkul a beszélgetés és csak jónéhány másodperc múlva hangosodik érthetővé. A taps hangcsúcsa lejjebb tekerte a mikrofon érzékenységét. Adaptációnak hívják ezt az agyi és technológiai jelenséget. Fülünk is produkál hasonlót. Egy hangos koncert első sorában eltöltött csápolás után az ember jóideig nehezebben hall (itt persze nem csak az idegrendszer, hanem a hallórendszer is kompenzál, extrém esetben rövidebb-hosszabb időre károsodik). Vagy amikor hirtelen bemegyünk egy sötét szobába fényadaptált szemünk egy ideig szinte semmit nem lát. Erre volt való a kalózok szemletakarása. A hiedelmekkel ellentétben nem volt minden kalóz félszemű, nem azért takarta le a szemét. Hanem, mert amikor a tengeri csaták során a tűző trópusi napsütésből lerohantak az elfoglalt hajó gyomrába akkor nemigen láttak semmit. A sötéthez adaptált védőknek nagy előnye volt, hogy ők láttak. Ezért a kalózok fél szemüket letakaták (sötét adaptálták), és amikor berohantak a hajóba levették a takarást és legalább fél szemmel láttak. Hasznos.

A szenzoros depriváció alatt egyszercsak megszűnnek az agyi hálózatokat érő ingerek, azaz kiesik a külső bemenet. Ennek hatására a gátlósejtek kicsit visszalépnek és beindulnak a visszacsatolásból származó működések és furcsákat fogunk gondolni, átélni, látni, hallani. Olyan dolgok jönnek elő, amik normális esetben nem, mert agyunk elveszti a vezetést. Csendet, sötétet gyakran tapasztalunk, de olyat, hogy ne érezzük testünket ritkán. Márpedig a testmeleg vízben lebegés megfoszt testhelyzetünk és testhatáraink érzékelésétől. Márpedig egyes agyterületek testhatáraink és testhelyzetünk érzékelésében fontosak és alapvető információkat szállítanak a homloklebenybe, melyek az énkép és a tudatosság kialakulásához elengedhetetlenek. Érthető, hogy elménk pánikba esik amikor egyszercsak azzal szembesül, hogy nincs testünk.

Hogy mi történik mindeközben embere válogatja. Az introvertáltabb, sokat elmélkedő, meditáló típusú személyiségeket nem viseli meg egy ilyen élmény. Sőt, „floatation therapy”, azaz lebegés terápia néven az ilyesmi iránt fogékonyak megfelelő pénzért ki is próbálhatják, akár gyógyulási céllal. De a meditálás is egyfajta szenzoros depriváció, mely lehetővé teszi, hogy belső folyamatinkra figyeljünk és megtanuljuk terelgetni őket. Akik azonban sosem néztek alaposabban körbe a fejükben érdekes, akár csúnya meglepetésben részesülnek. Mivel a pszichedelikus kábítószerek (LSD, DMT, Meszkalin, Ayahuasca, Psylocibin) hasonló hatást váltanak ki, mint a szenzoros depriváció, a fenti veszélyek miatt nem legális használatuk. Mert bár mostanában pszichiáterek komoly lelki betegségek gyógyítására használják őket, egy szórakozóhelyen készületlenül bevett szer komoly mentális károkat okozhat egy tapasztalatlan elmében.
Az LSD esetében tudjuk, hogy pontosan hol hat a fent leírt hálózat aktivitás szabályozásában. A szerotonin 5HT-2a receptorára hat. Ezek az agykéreg bizonyos típusú gátlósejtjein a H áramot befolyásolják, aminek hatására a sejtek kicsit lassabban reagálnak, gátló hatásuk egy kicsit késve érkezik. Ennek eredményeként az agykérgi visszacsatolások kicsit erősebbek lesznek (csökken a gyengítésük, mint amikor túl sok reverbet tesznek egy mikrofonra, sokszor visszahalljuk ugyanazt), a hálózatba dobott ingerek nem csillapodnak megfelelően gyorsan és agyunk színes fraktálképeket, száguldó gondolatokat produkál. Hogy ezek merre száguldanak persze személyiségünktől, tapasztalatainktól és belső állapotunktól függ. És itt visszautalnék a szöveg elején arra, hogy az egyszerű agykban valószínúleg a szenzoros depriváció és pl. az LSD nem okoz gondot, mivel ott nincs visszacsatolás. Amikor az LSDt felfedezték adtak belőle természetesen patkányoknak, pókoknak. A patkányoknál semmi nem történt, nem váltott ki megfigyelhető hatást a viselkedésükre. A pókok hálója kicsit slendriánabb lett, de a kávétól például a pók sokkal szétesetteb hálót szőtt…

Szóval idegrendszere és személyisége szerint fog valaki, valami reagálni a szenzoros deprivációra.

Szerző: Gulyás Attila